Karacs Zsigmond – Csanád megye ébresztése

Honismeret 1996. XXIV. évf. 3. szám 94–97. old.

Karacs Zsigmond

Csanád megye ébresztése

Manapság ritkán hallunk a mai Magyarország délkeleti sarkában alig ötven éve még élő, virágzó, hagyományai által a jövőbe vetett hittől duzzadó, de villámcsapásként kétfelé vágott, Békés és Csongrád megye között felosztott Csanád vármegyéről, amelynek lakóit szülőmegyéjük nevének használatától is megfosztották, elzárva a továbbélés lehetőségétől, pedig négy faluja kivételével, a trianoni diktátum is nálunk hagyta.

A legutóbbi évek változásai lehetővé tették, hogy fél, negyed, vagy még kisebb töredék megyék nevüket használva, ismét közkincsünkké legyenek. A kevésbé szűkkeblű megyei önkormányzatok nem zárkóztak el attól, hogy többek között Esztergom, Moson, vagy Bereg megyék nevei, mégha másokkal kapcsolódva is, újra be ne kerüljenek a mindennapi életünkbe, élesztve a megtartó erőként nélkülözhetetlen honszeretetet a lokálpatriotizmust.

Csanád vármegye neve és történetének kezdete első királyunk Szent István korába vezet vissza bennünket. 1000 körül azt a hatalmas területet mely az Al-Dunáig Erdély és a Tisza között feküdt az I. Istvánnal szembenálló önállóságra törekvő nagyhatalmú Ajtony uralta. A görög építőmesterek által épített templommal, monostorral, palotával a Maros bal partján fekvő Marosvár, Ajtony székhelye, a görög rítusú egyház egyik előretolt bástyája. Ajtony növekvő tartományúri hatalmának és a görög befolyás letörésére István király 1027–1028 körül küldte unokaöccsét Csanád vezért. Ajtony a nagyőszi síkon legyőzetvén életét vesztette. A király a győztes vezért az alakítandó új várispánság élére nevezte ki, innen számíthatjuk Csanád vármegye megalakulását, s lett ezáltal a Szent István korában kialakuló, akkor mintegy 25–30 ispánságból álló megyeredszer egyik tagja. A római rítusú egyház elsődlegességének biztosítása érdekében István király megalapította a marosvári püspökséget, amelynek kiterjedése egyezett az Ajtony uralta területtel. A püspökség és a megye neve a kezdeti idők után már csak csanádi, illetve Csanád néven ismert. Azonban míg a püspökség területe változatlan maradt, addig újabb vármegyék kialakulása folytán a XII. század közepére már csak a Maros két partján, a mellékelt vázlaton bemutatott területre szorult Csanád vármegye, a török hódítás beköszöntéig. Ez még mindig kétszerese volt a XVIII. század elején újjászületett és a Marostól délre eső területeit elvesztett Csanád megyének. Első püspökként a velencei születésű Gellértet látjuk, aki jeruzsálemi útjából hazafelé tartva hazánkban először Imre herceg nevelője lett. Szent István alapos ismeretsége folytán alkalmasnak tartotta őt az új püspökség megszervezésére. 1035-ben már mint „Ecclesiae Morosenae Episcopus”-t Marosváron, azaz a ma Nagycsanádként (Cenad) ismert – átellenben Magyarcsanáddal – , a Maros déli partján Romániában levő településen találjuk. Gellért püspök Olaszországból hozatott kézműveseket, nagyszabású építkezései kivitelére. Felépíttette a székesegyházat, a püspöki palotát, a káptalant és az először Szent Györgyről nevezett apátságot, arra emlékezve, hogy Csanád vezér Ajtony elleni harcait segítve Szent György oroszlánként jelent meg. A Gellért legenda szerint, a sárkányölő motívumot átvévén, Csanád levágta Ajtony fejét, a nyelvét kimetszette, ezzel bizonyítva a királynak, hogy ő ölte meg, nem pedig a levágott fővel jelentkező Gyula vezér. A felépült Szent György kolostor egyházának Szent István királyunk a boldogságos Szűz tiszteletére gazdagon ékesített oltárt állított, ezáltal az apátságot később a boldogságos Szent Szűzről nevezték. Innen származik ősapáink, a magyar nemzet világszerte példás kegyelete a Szent Szűz, a magyarok Nagyasszonya iránt. A régi Marosvár helyére pedig felépítették Csanád várát, benne kényelmes lakosztállyal Csanád vezér számára. Aba Sámuelt 1041-ben itt koronázták királlyá, s 1043-ban ide hívta össze az országgyűlést, ahol a pártoskodók közül negyven egyházi és világi főrendű nyerte halálát. A rendek 1045-ben pedig már Péter ellen szövetkeztek ugyanitt és hívták haza a száműzött Andrást. Szent Gellért a Lengyelországból hazatérő András elé mentében Vata lázadói kezébe került, kik 1047 szeptember 24-én Kelenföld hegyéről a Dunába taszították, e hegyet tiszteletére azóta nevezzük Gellért-hegynek. Gellértet elébb a pesti Boldog Asszony szentegyházban, majd 1054-ben Csanádon temették el, végül 1400-ban szülőhelyére Velencébe vitték, s helyezték el a Szent Donát egyházába. A későbbiekben pedig napjainkig Csanád vármegye címerébe foglalva láthattuk a szentté avatott Gellért püspököt. Anonymus korában már a várat és a várost is Csanádnak nevezték.

1241 tavaszán a Maros mentén Erdély felől érkező tatárok elfoglalták a várat és a várost feldúlták. Hasonló sorsra jutottak a megyebéli kerített városok, mint Pereg és Nagylak, ez utóbbiban az oda menekült 70 falu népét is felkoncolták, két szép hölgy kivételével, akik a tatárok szívét is meglágyították. A visszatért Bulcsu püspök építtette újjá a várost. 1278-ban IV. Kun László tartózkodott a falai között. 1322-ben Róbert Károly, 1366-ban Nagy Lajos, Zsigmond király kétszer is, 1394-ben és 1406-ban időzött itt. 1400-ban, mikor Gellért tetemeit Velencébe vitték, még több apátság és prépostság létezett Csanádban, Hunyadi János Csanád megye főispánjaként 1443–1451 között gyakran időzött a városban. 1455-ben itt látjuk Kapisztrán Jánost, 1456-ban pedig V. László tartózkodik a falai között. 1462-ben Mátyás király a török elé Havasalföldre mentében szállt meg a városban, a délvidékre ekkor már gyakran beütő török miatt sáncok és várfalak övezték. Ez idő tájt kapta Mátyás főajtónálló mestere, Kállay Pál a kaszaperegi pusztát, melyet a közelmúltig bírt a miniszterelnököt is adó família.

1495-ben Ulászló fordul meg Csanádon. 1498-ban a fenyegető török nyomás miatt a megyét minden huszonnégy porta után egy huszár kiállítására kötelezték. 1514-ben Dózsa György hadai bevették és felégették a várost, a csatában Csáky Miklós püspök is elesett. A következő püspöke Csanádnak, Csaholyi Ferenc, 1526-ban a mohácsi csatatéren vesztette életét, ő építtette újjá a Dózsa felkelésben elpusztult várost, ahol 1528–1529-ben János király tartózkodott. 1530-ban rövid időre Habsburg kézre került. 1536–1539 között a szerencsétlen sorsú Martinuzzi Fráter György a csanádi püspök. 1551-ig e terület gyakorta a két magyar király közötti testvérharc színtere, ez évben először a török is elfoglalta. 1552-ben az újból Habsburg kézen levő Csanád megyében elismerik János király adományait. Ez év Temesvár elestét hozta, mely végleg, legalábbis hosszú időre a török kezére került, a vidéket Debrecenig felprédálták a dúló törökök és Csanád megye lakosságát rabszíjra fűzték. E tájon hamar gyökeret vert a reformáció, a környék főurai közül többen már 1523-ban az új hitet vallották. Leghatalmasabb támogatója Petrovics Péter, ki 1541-től már mint Dél-Magyarország kormányzója nagy tevékenységet fejtett ki a reformáció terjesztése érdekében, őt tartották a főurak között az első kálvinistának. Éppen ezidőtájt érkezett haza Wittenbergből Szegedi Kiss István, a magyarországi reformáció egyik kiemelkedő alakja, helyi barátai azonnal meghívták Csanádra, hol 1548-ban megalapította a református egyházat. Még a káptalan tagjai is szívesen hallgatták a hitújító szónoklatait, míg Martinuzzi utasítására Perusics Gáspár várparancsnok elvette Szegedi Kiss István több mint kétszáz könyvét, őt magát agyba-főbe verte. Temesvár eleste utáni évtizedekben azonban megindult a magyarság fokozatos pusztulása, amely azzal járt, furcsa és gonosz fintoraként a sorsnak – végetvetvén a testvérharcnak –, hogy e vidéken a katolikus és a reformált hit követői egyaránt kivesztek. 1573-ban Csanádot a megye székvárosát elfoglalva várát földig lerontotta a török, s Csanádot szandzsák székhelyévé tette. 1595–1598 közt ismét változó gazdái voltak a vidéknek, még egyszer 1613-ban is elfoglalták a törököktől, s magát a csanádi béget is Bethlen Gábor udvarába vitték, aki azonban kénytelen volt e területekről a török javára végleg lemondani. Csak 1685-ben, Arad felszabadulásának hírére hagyták oda a törökök a tájat és a várost. 1693-ban sikertelenül ostromolták ismét a tatárok, majd az 1699- január 26-án megkötött karlócai béke elrendelte a vár lerombolását – ez 1701-ben megtörtént –, mely azonban a Marostól délre eső úgynevezett Temesi Bánságban továbbra is a töröké maradt. Ez lett a kiinduló pontja annak, hogy Csanád vármegye a későbbiekben elvesztette a Maros bal partján lévő területeit, ahová a teljesen kipusztult magyarság helyére rácok települtek.

A felszabadult területen, átellenben a csanádi romokkal 1700-ban alapították Újcsanádot, melyet ma Magyarcsanádnak hívunk, míg a túlparton levőt Ráccsanádnak kezdték nevezni, a bánság felszabadulása után mellételepült községet pedig Németcsanádnak, majd az 1900-as évek elején az Országos Törzskönyvi Bizottság az előbbi nevét Nagycsanád, az utóbbiét pedig Őscsanád néven állapította meg. A török szomszédság miatt a megye felszabadult területe katonai végvidékké vált, lakosai fegyveresen védték a határt, s kötelesek voltak 75 huszárt kiállítani. 1704-ben már a Rákóczi szabadságharc ellen vonuló rácok dúlják a vidéket. Az 1715. évi 92. törvénycikk végre több más megyével együtt Csanád vármegyét is bekebelezte az országba, azonban olyan csekély kiterjedéssel, hogy még az 1743. évi adókivetés szerint is csak Makó, Battonya, Tornya és Földeák állottak megyei igazgatás alatt, Nagylak, Csanád, Apátfalva, Sajtény katonai véghelyek voltak. Északon érzékeny veszteségeket szenvedett, Hódmezővásárhely környékét Csongrád, Tótkomlós környékét pedig Békés megyének volt kénytelen átengedni. Ez utóbbit ugyan egy 1840-es nádori ítélettel visszacsatoltatni rendelték Csanád vármegyéhez, de a következő évtizedek eseményei folytán ez nem valósult meg.

Az 1716 évi eredményes hadjárattal a temesvári pasalikot visszafoglalták a törököktől, s 1718. július 21-én a pozsareváci béke a területet a császár kezében hagyta, s itt Temesi Bánság néven új tartományt alakítottak. A rendek ugyan az 1722. évi országgyűlésen erélyesen sürgették a Maroson túli részek visszakebelezését Csanád megyéhez, de a hadi kincstár olyan magas összeget követelt költségei fejében, hogy a rendek az ország ínséges voltára tekintettel a kérdést függőben hagyták. Ám még a katonai véghelyek bekebelezését is csak az 1741. évi 18. törvénycikk rendelte el. Csanád vármegye ezt követő száz éve is a megye török uralom előtti határai visszaállításáért való küzdelem jegyében telt el. Hasztalan, 1790-ben Temes és Torontál vármegyék újbóli megszervezése, Csanád vármegye Marostól délre eső részeinek végleges elvesztésével járt. Az 1790-es országgyűlésen igényei érvényesítésére a nádori bíróság elé utasították, 1793-ban ez alapján perelte Torontál, Temes és Arad megyéket, visszakövetelve mindazokat a területeket melyek hajdan Csanád vármegyéhez tartoztak, de 1790-ben e három megye területébe olvasztottak, nagyjából a Tisza, Béga, Temes folyók, a Szárazér és a pillanatnyi csanádmegyei határ közé eső területet. A sok igazoló irat közül érdemes megismernünk az 1556 évi dikális összeírást, mely az első török pusztítás után négy évvel még 76 Csanád megyében fekvő településről tesz bizonyságot.

„Perceptio secundi subsidii medii floreni ad festum Purificationis Mariae per joannem Levka de Comitatu Chanád: Zegegyház, Komlós, Komlósfecskés, Ráros, Fyperegh, Majmoth, Kis- és Nagysereny, Zemlak, Nagyzeles, Kwthyna, Kiszeles, Zentmiklós, Abon, Latorján, Basarágh, Kyngéd, Thorny, Soppron, Nagyiratos, Dombegyháza, Kwpa, Kwnagata, Kowáchháza, Chatokamarás, Thornya, Pabár, Naghlak, Belex, Bozzás, Mezőhegyes, Pytvaros, Királyhegyes, Palota, Peczk, Weresmath, Saythy, Réthkerth, Bekenfalwa, Thod, Chenk, Denyngh, Chyka, Töwiskes, Salánk, Terged, Bathyda, Magoch, Ujwáros, Pereskuthas, Monyaros, Fecskés, Fédwár, Mezenzeletws, Tóthkwthas, Chokás, Igás, Apátfalva, Zeche, Thárnok, Zenlerinch, Makó, Tempes, Zenmiklós, Lele, Gersa, Zenkirály, Wasarhely, Kektoraxos, Sámson, Mezewkopanch, Dálegyház, Chomorkány, Kazaperegh, Fyldeák.”

A németesítő jozefinista államrendnek nem volt érdeke egy a magyar történeti tudattól telt szentistváni vármegye erősítése, különösen nem, ha az az éppen a németesítést szolgáló, főleg német és rác telepítésekkel teli megyékkel szemben lett volna megvalósítandó, sőt éppen a vármegyék önállóságának a korlátozását szorgalmazta. A napóleoni háborúk kora nem kedvezett a megye törekvéseinek, így a per érdemleges ítélet nélkül, az ország csaknem valamennyi hiteleshelyéről összeszedett régi iratok nyomán, hiteles formában a feleknek kiadatott 1804-ben. A vármegye közgyűlési jegyzőkönyveit 1731 óta vezették és 1805-ben Csanád vármegye közgyűlése határozatban kimondta, hogy az eddigi latin helyett továbbá magyarul vezetik a jegyzőkönyveket és intézik a közigazgatást. Az 1840-es nádori ítéletről már szóltunk. 1848 júliusában a délvidéki rác felkelés ellen a szomszédos Torontál vármegye többek között Csanád megyétől is fegyveres segítséget kér a nagy veszély elhárítására. A szabadságharc utolsó szomorú eseményei kapcsolódnak vidékünkhöz, a szőregi csatában Schlik csapatai Makóról támadják Lenkey magyar katonáit, majd a végzetes temesvári csata után, a szomszédos Aradon tetőzik a magyarok tragédiája. Az önkényuralom átmenetileg Békés megyéhez csatolta Csanádot megszüntetve önállóságát, ezt megelőzően már II. József próbálta a megyét Csongrád és Békés között felosztani. Az újabb félévszázad, jobbára a kiegyezés után Magyarország egyik legsűrűbb vasúthálózatú megyéjévé tette Csanádot. Az egykori kertészközségek is önálló közigazgatási egységgé váltak. Az első világháborút követő Trianoni béke, majdnem az egész újabbkori megyét megtartotta Magyarországnak, csak Nagylak, Sajtény, Tornya és Kisiratos kerültek román fennhatóság alá. Az új közigazgatási rendezés a nálunk maradt Arad és Torontál megyei töredékeket egyesítette Csanád-Arad-Torontál vármegye néven. 1944 őszén itt lépték át a Trianoni Magyarország határát először a szovjet csapatok. A megyének ezután már csak öt év adatott, a szentistváni Magyarországra emlékeztető megyének, más töredék megyék ellenében még a nevében is el kellett tűnnie a szocializmus útjára lépett Magyarországon, hagyományaira nem volt szükség. Meglepő, hogy a rendszerváltás sem hozta meg e területnek legalább a nevében való feltámadását. Történeti tudatunkba való visszatérése éppen olyan kívánatos, mint a területének felében itt maradt Esztergom vármegyéé, hiszen nélküle a múltunkat rövidítjük meg. A hazai kultúrában vitt szerepét éppen csak érintettük, ám a millecentenárium évében, az 1100 éves magyar oktatásra emlékezve rút hálátlanság volna elfeledkezni a Gellért püspök által Csanádon alkotott középtanodáról ahol Valter mester oktatta a szabadművészetekre, a grammatikai és muzsikai tanulmányokra a tanulókat, akiket oly gondosan tanítattak, hogy az éj is nappallá tétetnék. „Látjuk azon buzgóságot, mellyel a nép a magyartanítás után sóvárgott, azt a hevet, mellyel az űzetett.” Befejezvén e lelkiismeretet ébresztő replikát Losonczi Hányoki István Hármas Kis Tükörének versével:

Tsanád Vármegye néz a Maros vizére,

Keskeny határa van, de hasznos földére,

Itt mehetsz Tsanádra, a Püspök helyére.

Egres, Kis-Kanizsa, s Makó mezejére

Tsanádon temettetett el Kun László Király.

Kis-Kanizsa, Rátz hely. Egres Apátúrság.

Makó kövérföldű Magyar Város.