Halomsorjan.hu

Honismeret 1981. IX. évf. 3. szám 43–47. old.

Karacs Zsigmond

„Édes hazánktól távol, idegen földön kell harcolnunk”

Földesi katonák levelei a II. világháborúból

1974 nyarán egy vaskos iratcsomót nyomott a markomba Kiss Sándor, az azóta elhunyt egykori földesi református lelkész, akit pesterzsébeti otthonában kerestem fel. Kibontva 185 katonalevelet és két füzetet („Harctéren levő honvédeink betűsoros névmutatója” és „A hadisegélyben részesülendő családok névsora”) találtam benne. A címzett a levelek megőrzője, Kiss Sándor volt, aki legtöbbször még aznap válaszolt a hozzá érkező levelekre. A legkorábban feladott levelet Pócsi Imre, honvéd 1942. augusztus 5-én bízta a tábori postára, míg az utolsót Körtvélyesi Károly szakaszvezető adta fel 1944. augusztus 20-án. A leveleket őrző számozott borítékok tanúsága szerint több mint száz katonával levelezett Kiss Sándor, ezekből hatvanhat katona levelei maradtak meg. A frontra került földesiek száma a segédletek alapján sem állapítható meg, az előbb említett füzet csak 245 nevet tartalmaz, ez az 1944-ben összeállított névsor az akkori helyzetre visszavetítve is hiányos.

1971–72-ben adatokat gyűjtöttem a második világháború földesi áldozatainak a megállapítására, aminek végleges tisztázása egyelőre várat magára. Ezek szerint a földesi zsidóság kétharmadát kitevő, mintegy százötven fős veszteség mellett, százhatvan harci cselekményeknek áldozatul esett katona, vagy levente nevét állapíthattam meg. A földesi zsidóság egy 1944. április 13-i csendőrségi összeírás szerint kétszáztizennégy főt számlált, ebből már hiányoztak a munkaszolgálatot, vagy bújtatottként sorkatonai szolgálatot teljesítők, mert ilyenek is voltak.

Földes háborús áldozatainak a száma sajnos az első és a második világháborúban is elérte, sőt meghaladta a háromszázat. Csáth Géza 1916-ban görcsberánduló tollal számol be Kosztolányinak az értelmetlen pusztulásra szánt földesiek bevonulásáról. Azért nem hisznek az akkori tapasztalatok nyomán a reménytkeltő hírben sem a szeretteikért aggódók. „Nagyon szépen kérem a tisztelendő urat hogy kedves családomat és két öreg szülőmet tessék meg nyugtatni hogy nincsen semi bajom egéséges vagyok mert én nekem nem hiszik hogy ha írom” olvassuk Pócsi Imre levelében 1942 augusztusából.

Az utóbbi időben egyre nagyobb érdeklődés nyilvánul meg a magyar katonák II. világháborús szerepe iránt. Ezt az újabban napvilágot látott emlékezések, irodalmi feldolgozások, dokumentumközlések is mutatják. Nemzeti önvizsgálatunk mélységes érdeklődést tanúsít az esendő, a kiszolgáltatott kisemberek sorsa iránt. A háborúba kényszerített katona gondolkozására, viselkedésére keresve sem találhatunk igazabb választ, mint e frontról küldött levelekben. Forrásértékük megbízhatóbb, mint a harminc-harmincöt év múltán lejegyzett és utólagos beleérzéseket tartalmazó emlékiratoké.

Most itt van előttem a levélcsomó. Az elhurcoltak, a félrevezetettek, a szenvedők, az elpusztultak, a megtagadottak levelei, akik mégis mindig, minden gondolatukkal az otthoniak gondjával, bajával törődtek. Csak elvétve akad köztük a propagandahatást tükröző, a front örömeiről író, – pedig hivatalos embernek, a református papnak szánták – a legtöbb esetben igaz emberségről tanúskodnak a sanyarú körülmények közt, gyakorlatlan kézzel írt sorok. „Az aratást itten mostan fejezték be, megkezdték a cséplést, de itten kézzel csépelik el. Úgy hogy az embernek meg ál szeme szája, hogy milyen munkát végeznek.” — olvashatjuk Szőllősi Imre tizedes sorait 1943-ból. A levelek sokasága és az ismertetésre való szűk lehetőség eleve válogatásra kényszerít.

Nagy tiszteletű Kiss Sándor ref. lelkész urnak

Földes Hajdú Megye

Kedves Nagytiszteletű ur!

1944. Julius 5.

Néhány napja kaptam meg a nagytiszteletü ur őszinte örömet és meglepetést szerző kedves ajándékát. Ez a kis imakönyv igen belső vigasztalóm lesz, mig édes Hazánktól távol, idegenföldön kel harcolnunk. Nincs semi panaszom kosztuk nagyon jó mosttanában elég csend van mifelénk. Kívánom, hogy othon is mindenki csendben és nyugodtan éljen. Maradok a nagytiszteletü ur őszinte tisztelője.

Szabó Imre honvéd.

A következő levél írója már megjárta az első világháborút, az új világégésbe két felnőtt fiával kényszerítették, az egyik mindörökre oda maradt.

Tek. Kiss Sándor ref. lelkip. úrnak

Hajdúmegye Földes (up. Sáp)

Nagy tisztelendő uram

VI. 12. (1944.)

Üdvözletem küldöm inen a havas kárpát bérceiről a prut vizétől, a kedves családjának és apóssának. Én aki a mult háborút 14–18 végig küzdöttem, és most negyvenyolc éves apa létemre két fiával együt, tábori szám alat küzdünk, ehez hasonló példa itt nincs, de oda haza sem. És ekkor fájós szivvel veszek tudomást, arról, hogy az én lovaimat nincs a ki befogja és munkára hajtsa. Tehát kérem a nagytisztelendő urat, mint hejji h. gondozót mielőbb intézkedni szíveskedjen. Van munka szolgálatos elég ahogy tudom.

Maradok t. tisztelettel. Isten velük, válszt.

Patai Gábor őrv.

A következő három levél írója nem láthatta többé a szülőfaluját, hiába reménykedtek a viszontlátás örömeiben. A mindennapok gondjai eljutottak hozzájuk a harctérre, a nehézségek súlyát odakinn sokkal jobban érezték, mintha odahaza lettek volna.

Tek. Kiss Sándor ref. egyház lelkipásztorának

Földes Hajdumegye

Kedves Tiszteletes Úr!

Kelt. 1944. VIII. 6.

Julius 19-én irt lapját ma, Augusztus 6-án köszönettel vettem. Itt tudja csak igazán és látja az ember, hogy mij csodálatosan megőrzi a Jó Isten az embert és a benne bízókat. Odahaza sok valaki elsem hinné azt amit itt látunk. Mi bizunk, hogy megsegít bennünket. Itt is nagyon sok eső esik a héten minden nap esett. Isten áldását kérem egyházunkra és vezetőire.

Kiss Sándor honv.

Tek. Református Egyház lelkipásztori hivatalnak

Hajdú megye Földes lelkészi-lak

1944. máj. 27-én

Mélyen tisztelt Tisztelendő Ur.

Az 1944. máj. h ó 22-én keltezett levélben küldött kedves könyvecskét megkaptam amelyet szeretettel fogadtam nagyon meglepett, hogy szülő falumból ily hosszú idő óta távol voltam, és életünk ezen kritikus napjaiban is ki van szeretettel gondol rám és bátorító üdvözletét a határon tul messze idegenbe is elküldje. Hálás köszönetem fejezem ki ezért az egyház összes tagjának akik szeretettel gondolnak a messze idegenbe harcoló magyar testvéreinkre

Hazafias Bajtársi üdvözlettel Benke Bálint tizedes

Kis Sándor Ref lelki Pásztor

Földes Hajdú M.

Ket 1944 5 29kén

Tudatom véle kedves nagy tisztelendő ur hogy a hozám küldőt lapját megkaptam mejet köszönetei fogadtam és megértetem belőle hogy a feleségemet fel tetszik hivatni ha lehet tesik megteni már küldtem neki töb levelet de választ nem küld és el küldtem neki 50 pengőt is és szedi a segét de kedves nagy tisztelendő ur ugy látszik hogy neki csak a pénz a fontos nem pedig én mosmár töbet nem irok majd tesek tudatni maradok továb tiszteletel választ várok Lakatos Gábor

Alig egy hónap múltán Pánti Béla honvéd Lakatos haláláról értesíti a földesi lelkészt: „Legnagyobb sajnálatomat fejezem ki egy Bajtársunk közülük meghalt Julius ötödikén délután Lakatos Gábor." A fronton levők rendszeresen tájékozódtak és érdeklődtek a falubeliekről. Szomorú nevezetesség a Jámbor család három fiának a tragédiája, közülük kettőnek a haláláról értesülünk Szabó Lajos őrvezető 1944. június 29-i leveléből. „Nagyon megdöbbentő szivel irom meg tisztelendő urnak Jánbor Lajos szkv.nek halálesetét közel hozám egy 5 6 száz m-rel egy Oroszakna épen felyen találta szegényt és azonnal eleset és többet egy árva szótsem szólot többet irlya a feleségem meg a sógornőm hogy milyen szerencsétlenüljárt szegény öcse a Károly hogy avizbe fulat hát az a családot mostan ugy szereti a jóatya.”

1944. június 25-i levelében Karacs Gábor hovéd siratja nagybátyja, Bojtor József halálát: „tecik irni szegény Józsi bátyám esetét engem nagyon megdöbentet” Nagyon ide kívánkozik egy sorozaton kívüli levélnek a részlete, amit nagyapámnak küldött a később elesett Széles Sándor honvéd 1944. február 20-án, soha meg nem valósuló vágyának reményét öntve sorokba: „Inen nem megy az ember hamarosan szabadságra de malycsak haza engednek, mivel hogy megszületett a kis fiu.”

Nézzük milyen gondolatok foglalkoztatják azt, aki már egyszer kiszabadult a pokolból és újra vissza kell oda térnie.

Kiss Sándor Ref lelkész urnak

Hajdú megye Földes

Kelt levelem valahol orosz földről v hó 12én (1943)

Méjen tisztelt lelkész ur.

Engedelmet kérek hogy soraimmal zavarom a lelkész urat. De én ugy gondoltam hogy Egy pár sorban megírom, újra kikerültem oda ahonnét alig 3 hónapja hogy elmentem haza Még húsvétkor mikor odahaza voltam nem gondoltam ara hogy egy hét múlva már újra kint leszek orosz országba Épen máma kaptam hazulról egy lapot És aban irták. Édes anyámék hogy Jenei Imre is hősi halált halt orosz országban, aki már kint volt töb mint egy éve és most kelet néki meghalni, mikor talán már rövidesen haza is ment volna Nékem jóhejem van nagyon, Jóegisségem van mejhez hasonlót kivánok a lelkész urnák és kedves családjának Most töbet nem irok Maradok Tisztelettel a viszont látásig. Szeőke Imre honv.

A legnagyobb veszély közepette sem hiányzik az otthonmaradottakról való gondoskodás és féltés, amint kitűnik Domokos Zsigmond tizedes 1944. június 17-i leveléből: „az utóbbi időben hazulról a rossz vonat közlekedés miatt kevés postát kapok csak az ujságokból olvastam hogy a környékünkön is jelentős károkat okoztak az ellenséges repülőgépek és a vasútvonalat is meg rongálták eltudom képzelni hogy otthon is voltak légi riadók rosz rá is gondolni hogy nem csak mi vagyunk veszélyben akik kint vagyunk a fronton hanem azok is akik hozzánk tartoznak és azt hittük hogy nyugodt otthonban hagytuk” Sajnos a fronton levő családfő hiányát a legnagyobb gondoskodás sem tudja pótolni, mégis jól esik a legkisebb segítő szándék is, amiről Benke Gábor honvéd 1943. december 16-i levele árulkodik: „Nagyon köszönöm a nagy tiszteletű urnak, hogy családomra gondolnak, tudom sokkal segíteni nem lehet, mert hisz sokan vannak, de ez is jó. Ezek után mégis nyugodtabban van az ember ezen az elátkozott földön.” Az általános kép azonban ennél rosszabb, Pócsi Imre honvéd 1944. augusztus 18-i leveléből már Tiborc hangját véljük kiérezni:

„Jelen pilanatban jól vagyok a földszíntől körülbelül vagy ezerkétszáz métere it bizony nem nagyon van meleg mindig fris levegő van és ritkán látjuk a földet és az ország utat csak hogyha le megyünk a magaslatról de nemnagyon kívánkozunk lemeni mert visza bizony nehéz mászni mert nagyon meredek és oda lent majd nem minden nap járnak a fa madarak és hulajtják a manát de felénk csak megy magot szokot köpködni. Tisztelt nagy tiszteletes ur egy kérései fordulok a nagy tiszteletes úrhoz írja a feleségem kenyérjegyet akarnak adni a hadba vonulttak családjának vagy ha azt akarja hogy bevehese a buza fejadagját akor menyen a géphez de azt az én feleségem nem teheti meg mert a két kis gyereknek gondját kel viselni és azt megint nem teheti hogy gond viselőt fogadjon meléjek mert az anyag hejzetünk nem engedi meg amit nagyon jól tud a nagy tiszteletes ur is. Azt hiszem hogy még talán a családom megérdemel anyit földes köség elöljáróságától hogy a buza vásárlási engedéjt ki adhasák nekik mert bizony nekem nagyon nehezen eset mikor irta a feleségem hogy kenyér jegyet adnak ésmindjárt belegondoltam a hejzetembe hogy ezért (véreztem) hulajtotam vért a hazáért és az othon maradt hon polgárokért ezért let nyomorék a fél kezem egész életemre hogy a családunkra enyi gond van oda haza hogy még azt is sajnálják tőlök amit könyen meglehetne teni ezért lehetis életünket és vérünket áldozni . . . . Valahol galiciából ahol apáink is véreztek.”

Az otthoni eseményekről a katonák rendszeres tájékoztatást kaptak, Kiss Sándor az érkezés és a válasz napját rávezette a levelekre. Nem maradt titokban a földesi zsidóság elhurcolása sem, Karacs Zsigmond szakaszvezető 1944. május 7-én Csapról válaszol erre a hírre:

„Itt is elintézték a zsidókat egy hétfőre , fölleltároztak mindeneket a lakásokban magyar és német katonaság van őket pedig elvitték ungvár mellett pedig valahova egy községbe vannak kitelepítve.”

Pár héttel előbb még egészen más benyomásokról, érzésekről számolt be: „írok egy örvendetes hírt. E hó 14-én be jötünk mi is az édes anya hazánkban és Csapon telepedtünk le, . . . Olyan jó itt a jó magyar tavaszi napokat élvezni.” A zsidók deportálása csodálkozással telt együttérzést váltott ki, nem találtak rá megfelelő magyarázatot. Disszonáns hang csak egy levélből csendül ki, azt is a nyomorúság motiválja: „A zsidó házak ostásánál mivel nagy tekintéje van a nagy t urnak az én részemre is kérek egy házat, mert nincs hajlékom családos ember vagyok.” – írja egy katona 1944. június végén.

A szovjet rendszer elleni propaganda viszont természetesen nem maradt hatás nélkül, bár ennek következményét csak két-három levélből érezzük. „Különösen itt, tudja az ember igazán Istent hinni, ahol a vörös pokol oly sok nyomot hagyott maga után.” Olvassunk bele a másik levélbe is: „Bevalom nekem is sokszor nagyon nehéz távol szüleimtől és menyasonyomtól de őszintén merem mondani hogy sziveseben vagyok iten valamenyi bajtársamai együt mint hogy ez a csőcselék nép tiporta volna le az édes othonunkkat. Az ilyen levelek többszörösét teszi ki azoknak a leveleknek a száma, amelyekből a megszállt területek lakosságával szembeni együttérzés és sajnálat csendül ki. Egyikből már az írásom elején idéztem, most olvassunk még bele néhányba, „nyomorúságos egy föld ez vagy is jobban mondva nem is a föld hanem a rajta levő itt ezek azt sem tudják mi az élet . . . " „it a távoli orosz földön ott ahol sir az emberben a lélek hanézi ezt a szerencsétlen népet . . . ” „az itteni lakos nem szokott templomba járni hét köznap vasárnap egy formán dolgoznak . . . ” „eszen asziva taros muszka főldőn . . . ahol mivagyunk mégnemarat nak mireit hoszá fognak az aratáshosz nálun elis csépelnek . . . ” „Most hogy a sors meszeb szólitot Hazánktól szomorú látvány tárul elénk . . . minden csupa rom, leéget falvak . . . ”

A tábori posta kifürkészhetetlen útjain két Kiss Sándor lelkész által írott levél visszakerült a feladóhoz, ami a címzettek levelei mellett szintén megmaradt, búcsúzóul ismerkedjünk meg az egyikkel.

Szöllősy Imre szkv.

Tábori posta szám: Z. 588.

Kedves Imre fiam! Július 11-én írt kedves soraidat július 22-én köszönettel vettem. Valószínűleg a rossz közlekedés miatt késett a válaszom, mert én legtöbbször még aznap írok, de legkésőbb pár napon belül mindig szoktam válaszolni. Bizony erre felé is nagyon szélsőséges az időjárás, ami az aratásra nézve igen kedvezőtlen. Alig van nap, hogy ne esne az eső, így az aratással csak lassan lehet haladni, pedig most különösen fontos lenne ennek gyors befejezése. De bízunk Istenben, hogy megadja mindennapi kenyerünket, amit mindennapi imánkban kérünk Tőle! Hisszük, hogy jövőre már Te is itthon aratsz! Isten áldását kérem Rád szeretettel: Kiss Sándor ref. lelkipásztor

Földes, 1944. júl. 24.