Halomsorjan.hu

Honismeret 2016. XLIV. évf. 6. szám 62–65. old.

Magyarrá vált keleti rokon népünk:

a kunok

Mandzsúriától a Kárpátokig

A hazánkban kunnak nevezett népet a nemzetközi szakirodalom általában kumán névvel illeti, de hívták őket kipcsáknak, sárinak is. Jelentése ’fakó, világos, sárga, sárgás’. A régiségben a különböző források, éppúgy mint a magyarok esetében többféle elnevezést használtak, ezeknek az összevetéséből azonban kitűnik, hogy ugyanarról a népről szólnak.

A kunok az V–VII. században az Amur vidékén élő mongolos konföderációból szakadtak ki és váltak önálló néppé. A Huangho nagy kanyarjától keletre éltek. Majd a sárga ujgurokat legyőzve azok országát és népük egy részét magukhoz csatolták, beolvasztották. Az egyesülés óta sárinak és kumánnak emlegették őket. A X. század második felében a Pekingtől északnyugatra birodalmat építő kitájok nyugat felé szorították a kunokat. Ők pedig Belső-Ázsiából a dzsungáriai kapun keresztül 1012 táján a nyugat-szibériai sztyeppékre, a türkmének földjére vonultak. Az egymást kiszorító lovasnomád népeknek választaniuk kellett, beolvadnak-e a győztesek közé, vagy új hazát, legelőt keresnek. 1020 körül kerültek kapcsolatba a kipcsákokkal és velük együtt egy törzsszövetséget alkottak, valamint más török törzstöredékekkel is egyesültek. Az így megerősödött kunok nyugatra szorították az 1040-es években az úzokat. Az 1055. évben már az orosz fejedelemségek határait fenyegették. A Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppén úz és keleti besenyő töredékeket olvasztottak magukba. A Kárpátokat és az Al-Dunát is elérték, majd megkezdték a harcot a testvérháborúktól zilált oroszokkal, vereséget vereség után mértek rájuk. 1061-ben legyőzték Vszelovod nagyfejedelmet, ezzel csaknem két évszázadig határozták meg Kelet-Európa füves pusztáinak sorsát. 1068-ban erre a sorsra jutott az ellenük szövetkezett három orosz fejedelem. 1071-ben a kijevi fejedelem határainál szállták meg az úzok területét, utat nyerve a Balkán és a Kárpátok felé. 1078-ban Drinápolyt, 1087-ben a besenyőkkel szövetkezve Trákiát támadták. 1091-ben viszont a besenyők ellen kért segítséget Komnénosz bizánci császár Konstantinápoly védelmére. Ekkortájt törtek be az erdélyi szorosokon keresztül Magyarországra. Alapot teremtve a szinte mindenki által ismert Szent László-legendák születésének, a kunok által elrabolt leány kiszabadításáról, a kővé vált pénzekről, a sziklából való vizet fakasztásról, s másokról. A hagyomány szerint a Berettyó torkolata vidékére telepítette Szent László az elfogott kunokat a kerlési csata után. Őt tekintik a Nagykunság megalapítójának. 1096-ban és 1109–1114 között ismét Bizáncot támadták, úgyszintén az orosz fejedelemségeket, sőt, rajtuk keresztül Lengyelországot, mire az orosz fejedelmek jónak látták a kun főemberek lányait feleségül kérni. 1099-ben Dávid orosz fejedelemnek segítettek a kunok és cselt vetve, győzelmet arattak Kálmán magyar király nagy serege ellen. 1103-ban az egyesült orosz hadak átmenetileg visszaszorították a kunokat. 1152-től kezdve azonban ismét sikeresek voltak az oroszok ellen. 1203-ban Kijevet is elfoglalták. 1219-ben az oroszokkal együtt foglalták vissza Halicsot a magyaroktól. 1223-ban a kun–orosz hadak nagy vereséget szenvedtek a mongoloktól, akik 1238-ban sorra meghódították az orosz városokat. A kunok vezére, Kötöny kán egy újabb vereség után bebocsátást kért IV. Bélától Magyarországra. Akik a Havaselve és Moldva folyó felől érkeztek az országba, ahová néhány évtizede még ők telepítették be délről az őket jobbágyaikként szolgáló oláhokat. IV. Béla csak a kun fejedelem törzsét telepítette Pest környékére, a többieknek az ország különböző részein biztosított helyet. A mongolok alattvalóiknak tekintették a legyőzött kunokat, így bosszút forraltak Magyarország ellen. A magyarok viszont bizalmatlanok voltak, mongol kémeknek tartották őket és a kunok ellen lázított tömeg megölte Kötöny vezért, mire ők dúlva és rabolva dél felé kivonultak az országból, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna a negyvenezer kun vitézre. A mongol hadak betörtek Magyarországra és 1241. április 11-én a muhi csatában elvérzett a magyarság színe virága. A tatárjárás pusztává tette az országot. Ögödej nagykán halálának hírére a mongolok kivonultak.

A kunok betelepülése

A tatárjárás után IV. Béla megszervezte az „új honfoglalást”. Az ország erejének biztosítására az Al-Duna mellől és a Balkánról visszahívta a kunokat. Hűségük erősítésére 1247-ben fiát, V. Istvánt összeházasította egy kun főember leányával. 1272-ben a dürnkruti csatában a kun könnyűlovasság segítette Rudolfot a cseh Ottokár ellen, a IV. László vezette magyar–kun sereg biztosította a győzelmet, ami a Habsburgok felemelkedéséhez vezetett. V. István, de főleg fia, IV. László, akit Kun Lászlóként ismerünk, a kunokban keresett támaszt a hatalmaskodó főnemesség ellen. Települési helyüket Kun László 1279. augusztus 10-i okleveléből ismerhetjük, amely az elnéptelenedett Alföld középső részén: a Tisza, Duna, Körös, Maros és Temes folyók közén, környékén volt. Menekültekként a korábbi kun területek minden részéből érkeztek törzsek és töredékek. Az oklevél hét nemzetségről szól, a kutatások eddig négy nevét és szálláshelyét határozhatták meg. A kiskunsági Halas-szék a Csertán nemzetségből, a nagykunsági Kolbász-szék az Olás nemzetségből, a Csanád megyei Szentelt-szék a Kór nemzetségből, a Temes megyei kun körzet pedig a Borcsák nemzetségből szervezõdött. Az 1246-os második beköltözéskor nagy részük töredék családokból állt, mintegy 45 000 fő lehetett. Másfél századig inkább téli szállásaik voltak nomád állattenyésztő foglalkozásaik miatt, csak a XIV. század végétől váltak állandó telepesekké. Ez is magyarázza azt, hogy a kunok az 1279-es törvény szerint kötelezték magukat a kereszténység felvételére, de az egyházi adóztatást annyira ellenezték, hogy a reformáció jelentkezésekor csaknem egészen kálvinistákká váltak. A korai időkből ismerjük még a Fejér megyei Hantos-széket.

IV. László, akinek az anyja kun volt, annyira kedvelte a kunokat és életmódjukat, hogy gyakran közöttük volt. Megengedte, hogy pogány szokás szerint simára borotválják a koponyájukat. Már szinte kockán forgott az ország keresztény és magyar jellege. A kunok mégis elégedetlenkedtek, nomád pásztorkodásukkal gyakran sértették a magyar birtokosok területeit. Az egyház kiátkozással fenyegette meg a királyt. Amikor a Moldvából betörő kipcsak kunokhoz csatlakoztak, a magyar csapatok 1280-ban a Hód tavánál súlyos vereséget mértek rájuk. A Kun László keltette anarchiának végül maguk a kunok vetettek véget, 1290-ben megölték a királyt.

A XIV. században még nemezsátrakban laktak a kunok, a század végén már az állandó szállásokon felépítik az első szilárd falú, földhöz rögzített házaikat. Továbbra is az állattartás a fő foglalkozásuk. Ahogy a legelőkön, úgy a település közepén is felállították a külterjes állattenyésztés teleltető építményét a karámot. A XV–XVI. század folyamán alkalmazkodtak a hazai sokoldalú gazdálkodás földrajzi viszonyaihoz. A magyar falvak és a kun szállások népe között korán megindult a keveredés. Nyelvüket még hosszú ideig megtartották, a reformáció idejében készült el a Miatyánk kun fordítása.

Kiváltságos kerületeikben a jobbágyoknál szabadabban éltek. A kunok szabadsága hátrányossá vált a nemességnek, mert a jobbágyaikból sokan közéjük telepedtek. 1498-ban már mint szolgaállapotú emberek szerepelnek a törvényben, ezért is vettek részt az 1514-es Dózsa-féle parasztháborúban, aminek következményeként „A kunok, jászok és a királyi felség többi jobbágyai ezentúl az ország egyéb jobbágyai és parasztjai módjára mind kötelesek és tartoznak bért fizetni, ajándékokat és kilencendet adni, valamint szolgálatokat teljesíteni.”

A kunok legfőbb hatósága a nádor, neki tartozik felelősséggel a Hármas Kerületet, a Jászságot, a Kis- és Nagykunságot összefogó Jászkun kerület főkapitánya, az egymástól meglehetősen távol eső három területet a kerületi kapitányok irányították, a szállások, a települések élén sem bírák, hanem a helyi kapitányok állottak. Az egyre szűkülő kiváltságok elősegítették a kunok rendi tagozódását, az elöljárók igyekeztek a nemesség soraiba emelkedni, birtokadományokat szerezni.

A kunok veszedelme

A XVI. század elejére, úgy tűnt, a kunok betagozódtak a magyar feudális társadalomba. Az 1526-os mohácsi csata után hatalmas megpróbáltatások vártak rájuk, mely a következő másfél században majdnem a végpusztulásukat okozta. A feljegyzések iszonyú pusztulásokról írnak, amit a törökök és a melléjük csapódott martalócok okoztak a Kunságon. A Nagykunságra 1548-ban törtek be először a törökök. A négy év múltán vezetett hadjárat következtében a kun lakosság egy része elmenekült, a tönkrement gazdaságokban már a kamarai adók sorozatos elengedései mellett sem tudtak maradni. 1566-ban a szigeti veszedelem után a török és tatár csapatok a Tiszántúlon is végigpusztítottak, messze látszottak a felgyújtott falvak és lángjaik. Sokan felkoncoltattak, még többen rabságba hurcoltattak. A lakosság menekült, ki hova tudott. Sokaknak a Mátra erdei, vagy a Nagysárrét idegeneknek ismeretlen és járhatatlan mocsarai adtak menedéket. A pusztítás után az egri várkapitány összeíratta a Nagykunság népét, az addigi 653 jobbágytelekből 273 állt üresen. A hazatértek leégett házaik helyett putrit építettek, a karcagi temetőben ma is láthatunk egy ilyen félig a földbe süllyesztett földházat. „Minden tavasszal, mint a sáskák elborítják a törökök földünket – panaszolják a kolbász-széki kunok – nem hagyva azon semmi élést, marhát, lovat, juhot. Csak az maradt, meg, amit vermekben, templomokban elrejthetünk.”

A török az urat éppúgy rájának tekintette, mint a parasztot. Év közben nem jutott mindenhová török, így a keresztény lakosokra bízták, hogy bolond szokások szerint szolgáltassanak egymás közt igazságot, így alakult apránként a kapitányok vezetésével a kunok autonómiája. A magyar közigazgatás névleges megmaradt. A Nagykunság ügyeit Heves megyében intézték, majd Eger megszállása után a Nógrád megyei Füleken. A várháborúk után hamar elkezdődött a tizenötéves háború. A császári zsoldosok, a tatár hordák, a végvári katonák, a török hadak egyaránt pusztítják a Nagykunságot és természetesen az ország más területeit. Nagyon sok település végképp eltűnt ebben az embertelen világban. Az 1594. év nyaráról így írnak a Kunságban: „Boldogsága elfogyott, Szabadsága megromlott, Híre s neve, Szép czímere Béboríttatott.”

Illésházy István nádor 1609-ben kezdeményezi a Nagykunság újratelepítését, de az csak 1618-ban vett nagyobb lendületet, amikor a Mohács után már ismét kinevezett jászkun főkapitány, Keczer András hívta vissza Bajomból, a Sárrét mocsarai között bujdosó kunokat. A sokfelé szétszóródott kunok egy része sohasem tért vissza. A Bocskai által Szoboszlóra betelepített lovas hajdúk sokan a kunok közül kerültek ki, amit nyelvészek és történészek egyértelműen kimutattak. Furcsa világ uralkodott a török által megszállt területeken. A török közigazgatás és adóztatás mellett a magyar hatóságokkal is rendszeresen kapcsolatban álltak, a földesurak is igényt tartottak a járandóságaikra. Ezenkívül nemcsak a kóborló török és tatár csapatok, de a végvárak katonái is ugyanúgy elvitték, amit lehetett. El lehet képzeli azt a viszonylagos, nagy hadjáratok nélküli, nyugalmasabb életet, amiben a kunoknak részük volt, állandó futásra készen. A törökök eddig se tűrték az általuk elfoglalt területeken a nemességet. A váradi vár elfoglalása után pedig a vár fokára kitűzött, elfogott nemesek fejével intették békére és nyugalomra az amúgy is megfélemlített lakosságot.

Az újabb nagy háború 1683-ban a törökök Bécs elleni hadjáratával kezdődött. Giraj krimi tatár kán oda-vissza a Kunságon keresztül vonult át dúlva, rabolva, gyújtogatva, rettenetes hadaival. Ekkor végképp elpusztult Kolbász, a kunok régi központja és a falvak hosszú sora, melyek soha sem épültek fel többé. Így írt Budai Bálint esperes a szörnyű pusztulás láttán: „Óh száraz, néma föld, reszkess és indulj meg a rajtad heverő holttesteken.” Karcagújszállásnál 1697-ben a feldúlás után 800 embert hurcolt el a tatár. Szomorú befejezését jelentette ez a török uralomnak. De az új uralom sem hozott jobbat! A Habsburgok hódított területnek tekintették, melyet szabadon vehettek, adhattak. A Pentz-féle összeírással felmérték a Kunságot, melyben puszta volt határos pusztával. 1702-ben az egész Hármas Kerületet eladták a Német Lovagrendnek, akik kezdeményezték a benépesítést. Az országos elégedetlenség miatt kitört a Rákóczi-szabadságharc. A kunokra újabb keserves évek következtek. A császár oldalán álló rácok végigpusztították a Nagykunságot. A fejedelem a rakamazi birtokára telepítette az ismét földönfutóvá lett kunokat. „1705-ben a kun földön megszűnik az emberi történet.”

Remények útján

A szatmári béke után elült a fegyverzaj. Az elpusztított települések üszkös romjai közé az emberek lassan visszaszivárognak. A Kunság benépesítését az új gazda szorgalmazza, a kunok közé rengeteg új beköltöző is érkezik. Az 1699-es Pentz-féle összeírásban már érezzük ezt a tendenciát, mert a származási helyet is firtatták. Az 1715. évi pozsonyi országgyűlés a jászkunokat minden korábbi szabadságaikba és kiváltságaikba visszahelyezettnek nyilvánította és magára vállalta az 500 000 forintnyi tőkepénz felének visszafizetését, a fennmaradót az országra hárította, de teljesíteni ezt nem tudták. 1722-ben a Kunságban lakó nemesek nem kívántak továbbra ott lakni. 1731-ben a Német Lovagrendet a pesti invalidus kórház alapjából kifizették, így hazai intézmény lett a birtokos. A lakosság végül önerejéből kifizetett összegből szabadult meg az alávetettségből. 1745 május 6-án megkapták a kiváltságlevelet. A Nagykunságnak 155 ezer forintot kellett kifizetnie, melynek utolsó részletét 1753-ban rótták le. Ez volt a redempció. Azzal, hogy vállalták 1000 lovas katona felszerelését, az általános felkelést, visszakapták a szabad tisztségviselő és lelkészválasztási jogot, a pallosjogot, mentesültek a rév, a vám, a földesúri adóktól. A lakosság a redempció összegéhez való hozzájárulás alapján részesülhetett a közösségi területekből, kapták a szántóterületeket, ők voltak a redemptusok. Akik nem tudták, vagy nem akartak fizetni, lettek az irredemptusok. Főleg ezek közül ment el 1786-ban 580 nagykun család a bácskai kincstári pusztákra, Ómoravicára, Pacsérra. Részt vettek a napóleoni háborúk nemesi felkeléseiben. Ott voltak az 1848–49. évi szabadságharc csatáiban, a kunsági települések mindig túlteljesítették a sorozási kvótát. A világosi fegyverletétel után a császári ezredekbe sorozták a kunsági honvédeket. Az 1870-es évekbeli közigazgatási átrendezéskor évekig küzdöttek a Nagykun megye létesítéséért, de 1876-ban Jász-Nagykun-Szolnok megyébe kebelezték őket. Hatalmas véráldozatot hoztak az I. és a II. világháborúban. 1944 után az erőszakos téeszesítés, a kuláküldözés hozott keserves éveket a kunokra. Az élni akarásuk és szorgalmuk következtében Karcag és Túrkeve országos hírű termelőszövetkezeti városok lettek. A rendszerváltozás után pedig már a kapitalizmus farkastörvényei között igyekeznek talpon maradni – reményeiket fel nem adva.

Irodalom

Horváth Péter: Értekezés a kúnoknak és jászoknak eredetekrűl, azoknak régi és mostani állapotjokrúl. Pest, 1823;

Gyárfás István: A jász-kunok története. I. Kecskemét, 1870; II. Kecskemét, 1873; III. Szolnok, 1887; IV. Budapest, 1885;

Györffy István: Nagy-Kunsági krónika. Karcag, 1922;

Szentesi Tóth Kálmán: Történelmi emlékek a Jászkunság és Karcag múltjából. Karcag, 1940;

Györffy Lajos: Adatok az Alföld törökkori településtörténetéhez. Szolnok, 1956;

F. Tóth Pál–Hímer Zoltán (szerk.): Nagykunsági tükör. Hely és név nélkül;

Rásonyi László: Hidak a Dunán. Budapest, 1981;

Joan Ferenc: A kunok és püspökségük. Budapest, 1981;

Szombathy Viktor–László Gyula (szerk.): Magyarrá lett keleti népek. Budapest, 1988;

Ruzicska Ferenc: A Nagykunság helyismereti irodalma. Karcag, 1989;

Mándoky Kongur István: A kun nyelv magyarországi emlékei. Karcag, 1993