Halomsorjan.hu

A MAGYAR KATONA

Az lsonzó-csaták legyőzhetetlen magyar csapatai

Irta: vitéz Kubinyi Gyula

Tizedik hónapja vívta már kettős arcvonalon élethalál harcát haderőnk. Ekkor Olaszország - az utolsó még semleg es európai nagyhatalom - 1915 május 23-án átnyujtott hadüzenetével szintén ellenünk fordult. Megelőzőleg hónapokon át tárgyalások folytak a két állam közt felmerült vitás kérdések elsímitására, de végül is - nem utolsó sorban az entente hatalmak ösztökélésére - Olaszország a fegyveres megoldást választotta, mert azt vélte, hogy csak haderőnk leverése révén valósíthatja meg nemzeti igényeit. Harcbalépése természetesen hatalmas segítséget jelentett ellenségeinknek, a monarchiát viszont nehéz helyzetbe sodorta; az ententehatalmak joggal bizakodhattak, hogy a frissen hadbalépő, legalább is 35 hadosztályt kitevő olasz haderő gyors és átütő eredményt ér el a világháború eddigi harcaiban már súlyos vérveszteséget szenvedett haderőnkkel szemben; ez pedig döntő hatással lehetett a többi hadszínterek helyzetének alakulására, illetőleg az egész háború sorsára.

Ez a veszedelem, amely a délnyugati határról fenyegetett, már 1915 eleje óta ólomsúlylcént nehezedett hadvezetőségünkre. A nehéz kárpáti csaták idején maga Conrad is kilátástalannak tartotta a harc felvételét egy harmadik arcvonalon és április 20-án az olasz nemzeti igények területi kielégítésére folytatott tárgyalások alkalmával engedékenységre intett. Mégis arra az esetre, hogyha Itália követeléseiben mértékletes nem marad, - az április 21-i legfelsőbb kihallgatáson - amellett érvelt, hogy „még korlátolt mérvű ellenállás kifejtésével is meg kell mutatni, hogy csak fegyveres erőszaknak engedhetünk." Erre Ferenc József királyunk hozzájárulásával elhatározták, hogy harc nélkül nem juttatják túlzott zsákmányhoz a volt szövetségest.

A délnyugati határ biztosítására ugyan már idejekorán tettünk óvintézkedésket, ezek azonban lényegileg csak szükségszerű védőkeretet jelentettek, mely megrohanásokkal szemben az erődökre támaszkodó alpesi hegyvidéken bizonyos fokú biztonságot nyújtott, de az Isonzo-menti nyílt határon már nem lehetett kielégítő. A kb. 600 km kiterjedésű határvonalon mindössze öt - osztrák népfelkelő, menet és önkéntes lövész alakulatokból álló - hadosztály végzett biztosítást s ezek közül kettő az Isonzón.

Május 4-én, amikor Olaszország megszakította a szövetségesi viszonyt, már nyilvánvaló volt, hogy a rettegett „hármasarcvonal harc" nem lesz elkerülhető. Ebben az időben azonban a gorlicei diadalmas áttörésünkkel kezdődő és szinte drámai gyorsasággal pergő események lényegesen lendítettek hadihelyzetünkön, s így gondolni lehetett arra, hogy nagyobb erőt alkalmazzunk a hadbalépő olaszok ellen. Első lépésként tábori csapatokat irányítottak az olasz határon álló gyenge védőrség megerősítésére, mégpedig a Szerémségből május 14 és 20-a közt elszállított 57. hadosztályt; ennek tíz zászlóaljából nyolc - köztük hat magyar - az Isonzóra került, míg kettő Karintiába.

Hadvezetőségünk valószínűnek tartotta, hogy az olasz főerő majd az Isonzóról Laibachon át és a karintiai határról Villachon át fog a Monarchia szívébe, Budapest vagy Bécs felé előretörni. És valóban: ellenségeinknek a május 21-én aláírt katonai egyezménye szerint az orosz, olasz, szerb és montenegrói haderők közös hadművelete a Kárpátok és az olasz alpesi határ közötti magyar - területre irányult volna s ezért az olasz főerő Laibachra nyomult volna előre és jobbszárnyához Zágráb felé előretörvén, a szerb hadseregnek kellett volna csatlakoznia.

Az olaszok feltartóztatásához szükségesnek tartott kb. 20 hadosztálynyi erő öszevonását azonban a Galíciában elhúzódó döntés miatt belátható időn belül nem lehetett megvalósítani. Erre Conrad merészen a szerb határon álló 5. hadsereget (öt hadosztályt) irányította az Isonzo felé, a Kárpátokból pedig a József főherceg lovassági tábornok vezette magyar kiegészítésű VII. hadtestet (20. és 17. hadosztályt) Villachon át a karintiai határra. Elszállításuk május 21-én kezdődött meg s a hadiállapot beálltakor, május 24-én még csak az élszállítmányok érkeztek meg a határterületre. Ekkor az Isonzo előtti határon felvonult olasz 2. és 3. hadsereg már nagyjában támadásra készen állt és így kétségesnek látszott, hogy 5. hadseregünk idejében felvonulhat-e?

Szerencsére az olasz haderő még nem volt annyira ütőképes, hogy teljes erőkifejtéssel indulhatott volna támadásra. Május 24-én betört a kiürített határsávba és óvatos előnyomulás közben június 1-éig megközelítette a határtól csak 10-20 km-re lévő állásainkat. Ennek következtében 5. hadseregünk időt nyert ahhoz, hogy felvonulását tervszerűen befejezze és hogy az Isonzo védelmét még komolyabb támadás bekövetkezte előtt megszervezze. Mindezek ellenére is az erőviszonyoknál fogva a helyzet igen válságosnak látszott; hadvezetőségünk valószínűnek tartotta, hogy a védelemre szánt erők huzamosabb ideig úgy sem tudják feltartóztatni a minden tekintetben nagy fölénnyel rendelkező ellenséget s majd hátrálni kényszerülnek.

Mégis csudálatosképpen az olaszok beavatkozása csapatainkban a régóta fenyegető veszedelem eddigi nyomasztó érzése helyett inkább megkönnyebbülést keltett és elkeseredett vágyat arra, hogy megvívják a harcot. A határon őrt állók, valamint a megerősítésükre előresietők sorában egyöntetűen megnyilvánult elszánt akarat: „dacolni a végsőkig az új ellenféllel", mint erkölcsi tényező lényegesen fokozta harci erejüket. A fellobbant harci kedv minden várakozást felülmult. A délnyugati határon hamarosan olyan hadsereg kelt életre, melynek legyűrése kemény feladat elé állította a még nem harcedzett olasz hadsereget. Még hozzá az alpesi tartományok népe az ősi rögöt védte s a délszlávok a tengerpartmelléki területet féltették, a többi nemzetiség közül pedig elsősorban tűntek ki az Isonzo-csaták forrpontjain számottevően alkalmazott magyar csapatok, hogy harcos erényükhöz híven becsülettel és megörökítést érdemlő hősiességgel állják a harcot, bár az új ellenfélhez régi kapcsolatok hagyományos szálai fűzték. Amint a későbbi leírásnál ismertetni fogjuk, az Isonzo-csaták legvéresebb színterein mindenütt küzdöttek magyarok, így a Doberdon, Görz, Plava, Tolmein mellett, a Mrzli vrh és a Krn szikláin, valamint a későbbi csaták folyamán a Hermada, Nova Vas, Kostanjevica, a Fajti hrib, S. Marco, Mt. S. Gabriele és Mt. Santo hős védői sorában. Különösen a Doberdo-Mt. San Michele dicső védelmezése hirdeti örök időre a magyar harcosok hősiességét.

Az Isonzo-arcvonal védőinek harci szellemére már eleve rá kellett mutatnunk, mert csakis csapataink elszánt küzdelme révén sikerült a sorozatos csatákban a fölényes erővel és harceszközükkel végrehajtott támadásokat kivédeni s az ellenség visszaverésével a győzelmet kierőszakolni. Következménye volt ennek, hogy hadvezetőségünk tervszerűen, az általános hadihelyzetnek megfelelően követhette hadi céljait, de viszont az 5. hadseregnek csak igen-igen kevés erősítést juttatott, úgyhogy az Isonzo-arcvonal védői a kegyetlenül véres csatákban csak a legsúlyosabb vérveszteség árán és önfeláldozásig menő szívós kitartásuk révén állhattak helyt, gyakran teljes kimerültségük mellett, de harci szellemük akkor is töretlen maradt. Valóságban ezek voltak a Monarchiának legsúlyosabb csatái. Hindenburg német vezértábornagy ezeket mondja „Életemből" című emlékiratában: „Az osztrák-magyar hősiesség itt ünnepelte emberileg legnagyobb diadalait. Mert az Isonzo-védelem éveken át legalább háromszoros olasz fölénnyel szemben állt helyt és hozzá olyan viszonyok között, melyeknek nyomorúsága és borzalmai semmiben sem voltak enyhébbek, mint a mi nyugati arcvonalunk harcmezőin, sőt a mieinket többféle vonatkozásban felül is múlták."

***

Az első komolyabb olasz támadások, az úgynevezett „bevezető hadműveletek harcai" június első három hetében zajlottak le. Ekkor az 5. hadsereg már átvette az Isonzo védelmét (védővonala és csoportosítása nagyjában ugyanaz volt, mint az 1. lsonzo-csata kezdetén). Összereje volt: 74 ¹_/2 zászlóalj, 14 lovasszázad és 74 üteg, de ezeknek nemcsak a kb 80 km hosszú Isonzo arcvonalat, hanem még a trieszti és fiumei tengerparti szakaszokat is tartaniok kellett. Az állásokat megszálló 10 hegyi dandár kötelékébe tartozó 50 önálló zászlóalj közül 22 származott Nagymagyarország területéről, a tüzérségnek és a műszaki csapatoknak pedig kb fele volt magyar. Olasz részről ugyanekkor az 5. hadsereg ellen hadműveletre készen állt a 2. és 3. hadsereg, azaz kb 214 zászlóalj, 40 lovasszázad és 188 üteg; további erők és a hadászati tartalékot képező seregtestek csak június első felében fejezték be felvonulásukat.

Meg kell még jegyezni, hogy az Isonzo mentét egészen május 22-ig csak előállásnak tekintették. Főellenállásra a hátrább eső karsztos hegyvidéknek (a Ternovaner és Birnbaumer erdőségek) átjáróit és meredek lejtőit rendezték be védelemre nagyjában Podbrdo, Zoll, Präwald, Ill. Feistritz vonalában; míg a később annyira emlékezetessé vált Isonzo-menti állások megteremtésére április 27-én történt meg „az első kapavágás". A munkálat azonban csak az 57. hadosztály megérkezése után folyt serényebben. Május 24-ére ezek a hevenyészett állások, támpontszerűen kiépítve, az Isonzon álló fedezetül szolgáló gyenge csapatok részére szükségszerű mérvben el is készültek, de az 5. hadsereg számára már semmiképpen sem feleltek meg.

A bevezető hadművelet - Cadorna tábornok tervének megfelelően - az arcvonal egyes részein különböző időpontban indult meg. Az első mozzanatban a külső szárnyak működtek, mégpedig a Felső Isonzon a 2. hadsereg északi szárnya (a IV. hadtest) azzal a feladattal, hogy elfoglalja a Krn-Mrzli vrh hegyvonulatot, majd Tolmeinon át és a Bainsizza fensík északi részére törjön előre; a 3. hadsereg déli szárnya (VII. hadtest) pedig átkel az Alsó-lsonzon és hídfőt alakít. A második mozzanatban azután a két hadsereg belső szárnya (VI. és II. hadtest) a Középső-lsonzon áttör előre, elfoglalja Görzöt s a 3. hadsereg déli szárnya (VII. és XI. hadtest) felnyomul a Doberdo szegélyére. A bevezető harcok azonban mindössze csak a szoros érintkezés megkezdését eredményezték; a támadások, bár azokat fölényes erők hajtották végre, még gyengéknek bizonyultak és szívósan védekező csapataink ellenállását, védő berendezkedésük kezdetlegessége ellenére sem tudták megingatni.

A harcokban résztvett magyar csapatok teljesítményei közül egyesekét az alábbiakban ismertetjük: a Felső-Isonzon (a XV. hadtest védőkörletében) vívott harcokban. Május 31-én hajnalban két olasz zászlóalj elfoglalta a Mrzli vrh nyugati előkúpját (az 1186-os magaslatot), melyet egy előrejutott rutén század tartott megszállva; erre a Mrzli vrh mögött álló szegedi 46./III. zászlóalj azonnal előretört és lendületes rohammal az ellenségnek súlyos veszteséget okozva, visszafoglalta a magaslatot. Június 2-án, amikor az olasz IV. hadtest Tolmeinnek északról való megkerülésére megkezdte bevezető hadműveletét, véletlenül ugyanakkor az 50. hadosztályunk is északi szárnyára helyezett súllyal előretört, hogy visszavesse az Isonzon át már előregyülekezett olaszokat. Az összecsapás a Krn nyúlványának meredek és szaggatott sziklás lejtőin heves találkozó harcra vezetett, mely 4-én az olaszok hátrálásával végződött, de utána az 50. hadosztály is eredeti állásába vonult vissza. Támadásunk kezdetén a 46./III. zászlóalj, miközben a Krn délkeleti nyúlványára (az 1916-os Rudeci rob szikláira) igyekezett feljutni, váratlanul alpini osztagokba ütközött, melyek előző nap a nyugati sziklafalon felkapaszkodtak s egy sziklarésben elrejtőztek. Az alpinik és a fölényes olasz tüzérség tüze erősen sujtotta a zászlóaljat, parancsnoka, Rizetti alezredes el is esett, de a szegediek azonnal rohamra törtek előre s egy szomszéd zászlóalj segítségével szétverték az ellenséget. Igaz, hogy eközben súlyos veszteséget szenvedtek. A

siker kivívása főleg az egyik századparancsnoknak, Paduschitzky Alfréd főhadnagynak volt az érdeme. Paduschitzky főhadnagyot ez alkalommal tanusított vitéz magatartásáért később a tiszti arany vitézségi éremmel tüntették ki. Az itt harcba vetett pozsonyi 5./3. hegyi ágyúsüteg a hátába került alpinikkel szemben viszszafordított lövegekkel védekezett s kezelőlegénysége az utolsó emberig elvérzett, de a lövegeket sikerült a 46-osoknak megmenteni. Támadásuk folyamán a Krn tetejéről elindított nagyváradi 37./IV., valamint tovább délre a zágrábi 53./IV. zászlóalj is erősen. tért nyert, míg az ungvári 66./II. zászlóalj 4-én a Mrzli vrh-en verte vissza az ott némileg előrejutott ellenséget. Közben a XV. hadtest június 3-ára az 50. hadosztály közvetett támogatására s főleg azért, hogy a hadosztályt oldalazó olasz tüzérség tüzét elterelje, a tolmeini hídfőben összevont 6 magyar zászlóaljat is támadásra rendelte. Ezek közül a szatmári 5./II., a máramarosi 85./III. és szabadkai 86./III. zászlóalj Balogh Sándor őrnagy parancsnoksága alatt, valamint a temesvári 61./I. zászlóalj a Ciginj és Selo közötti mélyedésen át előretörve, feljutott a tulsó magaslatokra, majd az olaszok erős tüze és fenyegető oldaltámadása miatt este visszavonult a hídfőbe. Az aradi 33./IV. és a kassai 34./II. zászlóalj ezalatt a hídfő északi részét tartotta. A hadtest kötelékében volt még a losonci 25./IV. zászlóalj, ez a hídfőtől délre eső Isonzo-szakaszban biztosított. A vázolt harcok lezajlása után a XV. hadtest védőkörletében nyugalom állt be. A június 16-ára hajló éjjel azonban egy olasz alpini zászlóalj - elismerésre méltó teljesítménnyel - felkapaszkodott a Krn tetejére s legyűrte a 37-es zászlóaljnak a 2245 m. magas csúcson biztosító szakaszát. A kemény harcban a szakasz nagy része elvérzett. Egy olasz leírás a sikert részben annak tulajdonítja, hogy a hóborította csúcsállás nem volt teljesen körülvéve dróttal.

A Középső-lsonzon (a XVI. hadtest védőkörletében), Plava mellett az olasz II. hadtest az ottani folyókanyarban fekvő 383-as magaslaton át igyekezett előrejutni. A plavai Isonzo-szakasz védelme az 1. hegyi dandárra hárult s a jelzett magaslaton a kolozsvári 51./I. zászlóalj volt állásban. Az első olasz osztagok június 9-én hajnalban hajóztak át; az 51-esek megvárták az első osztagok átkelését, majd előretörtek, felmorzsolták ezeket és több pontont elsüllyesztettek. 10-én az ellenség a nyugati part magaslatain félkörben felállított kb 80 löveg oltalma mellett befészkelődött Plavaba, hídverését azonban meghiúsította egy páncélvonatunk, mely Görzből kifutván, nagy merészen az ellenségtől megszállott parton előretört. 11-én a már átkelt két olasz zászlóalj megrohanta a 383-as magaslatot, de erősen hullámzó harc után az 51-esek egy dalmát zászlóalj segítségével leszorították a lejtő lábához, ahová időközben még két olasz zászlóalj érkezett. 12-én már az egész Ravenna-dandár folytatta a támadást, melynek folyamán ½ zászlóaljunk, köztük a besztercei 63./I. kemény harcban visszasze rezte a már veszendőbe ment magaslatot. 13 és 14-én a közben elkészült hídon az olasz 3. hadosztály két dandárán kívül a 32. hadosztály egyik dandára is átkelt. Ennek a fölényes olasz erőnek hatalmas tüzérségi támogatás mellett 15-től kezdve napokon át egészen 17-ig folytatott és éjjeleken át is szívósan megismételt rohamait szintén sikerült az 1. hegyi handárnak ellentámadásokkal és elkeseredett kézitusák árán letörni. Pedig az olasz ezredek páratlan elszántsággal harcoltak, különösen a libiai hadjáratban is kitűnt piemontiak. Foglyok bemondása szerint az olasz király, aki Cadornaval együtt a Plava feletti Korada magaslaton tartózkodott, -követelte, hogy az áttörést minden áron ki kell erőszakolni. 17-én reggel mindkét fél kimerültsége folytán harcszünet állt be. Az utolsó nap harcában a szászvárosi 64./III. zászlóalj is részt vett. Az olaszok csapataink állása előtt a folyókanyarban egy szűk hídfőt alakítottak. Az 1. hegyi dandár harcának kimagasló vezetéséért parancsnokát arienti Novak Guido tábornokot a Mária Terézia-rend lovagkeresztjével tüntették ki.

A görzi szakaszban az olasz VI. hadtest három hadosztálya június 8 és 10-e között sikertelenül támadta az 58. hadosztály hídfőállását. A hadosztály kötelékében harcolt a pécsi 52./II. és a székesfehérvári 69./III. zászlóalj. Az Alsó-Isonzon (57. hadosztály védőkörletében), a Doberdo védelmét a 2. hegyi dandár parancsnoka, Lukachich tábornok szervezte meg, mint a monfalconei csoport parancsnoka. Csoportjához tartozott ekkor - kb 25 km kiterjedésben - a 2. hegyi dandár 3 magyar zászlóalja (a péterváradi 70./II., soproni 76./III. és békéscsabai 101./II.), 2%₂ Landwehr menet- és Landsturm-zászlóalj és ¹/₂ üteg. Lukachich tábornok csoportjának arcvonalát később, erősítések beérkezése után, 3 védőszakaszra osztották; a monfalconei szakaszt 9-én a 6. hegyi dandár vette át (kötelékébe tartozott az újvidéki 6./I., a kecskeméti 38./III. és a gyulafehérvári 50./IV. zászlóalj), a s. martinoi szakaszt 13-án a 93. hadosztály egyik dandára, míg a középső szakaszt - doberdoi csoport elnevezéssel - Lukachich tábornok tartotta meg a 2. hegyi dandárral. Az Alsó-Isonzon Lukachich tábornok gyenge folyóbiztosító osztagai (3 Landsturm és egy 101-es század egy régi mintájú ágyúval) 12 napon át mind meghiúsították az ellenség átkelési kísérleteit, miközben erős folyamvédelem látszatát keltették. De június 5-én, amikor az olasz VII. hadtest a 2. lovashadosztállyal együtt a „várt csatához" fejlődött s 3¹/₂ órás tüzelőkészítés után megkezdte átkelését, megkerülés veszélye miatt visszahúzódtak a védőállás felé. 6-án Monfalconen át két békéscsabai század a fél 7./5. hegyi ágyúsüteggel felderítés céljából előretört s rajtaütött egy erős olasz különítményen; a foglyul ejtett olasz segédtisztnél megtalált intézkedés tiszta képet nyujtott az ellenség helyzetéről és hadrendjéről. 8-án az olasz VII. hadtest megközelítette a Dottori csatornát (ez a csatorna Sagradon és Monfalconen át köti össze az Isonzot az Adriával, s mesterséges felduzzasztása és a redipuglia-selzi vasúti töltés és a Karszt szegélye közötti terület elárasztása révén még heteken át erős akadályt képezett), de átjutását a Karszt szegélyére csapataink meghiúsították és a Ronchinál átkelt osztagainak támadásait is visszaverték. Sagrado mellett egy 76-os század biztosított az Isonzon s május 24-től kezdve majdnem egy hónapon át minden átkelési kísérlettel szemben helytállt; hősies ellenállásán véresen öszszeomlott az olasz XI. hadtest kötelékébe tartozó Pisadandárnak 26 üteg támadásával június 9-én megkísérelt nagyobbszabású átkelése is. Az 57. hadosztály harcjelentése a századot egy előretolt különítmény mintaképeként emelte ki s magatartását a legteljesebb elismeréssel illette.

A bevezető hadműveletnek előbb vázolt eredménytelensége az olasz főparancsnokságnál már akkor azt a meggyőződést keltette, hogy az osztrák-magyar csapatok ellenállása „hatalmas védőállásaik folytán csak megfelelő erő és eszközök összevonása, valamint a módszeres (várharcszerü) támadó eljárás alkalmazása mellett" győzhető le. Ennek megfelelően Cadorna tábornok június 11-én hadműveleti célját egyelőre a görzi hídfőnek és a Karszt-fensík szegélyének elfoglalására korlátozta, majd 21-én a szükséges előkészületek megtörténte után a nagy támadás megindítását június 23-ára tűzte ki. A „hatalmas védőállások" látszatát azonban csak csapataink szívós ellenállása kelthette, mert állásaink még nagyon is kezdetlegesek voltak. De a harc félbeszakítása folytán csapataink legalább újból időt nyertek, folytathatták az állás kiépítését és felkészülhettek a döntő támadás kivédésére.

***

Mielőtt még az egyes csatákban résztvett magyar csapatok teljesítményeit ismertetnők, - ismétlések elkerülése végett - röviden vázoljuk a védekezés módját, valamint a csaták jellegzetességeit. A védelem vezetésére Jenő főherceg vezérezredes, a délnyugati arcvonal parancsnoka a június 14-én kiadott irányelvekkel meghagyta: „a főcél időnyerés legyen lehetőleg kevés területfeladással és veszteségek kerülése mellett; a terep megtartása azonban ne öncélt szolgáljon, hanem arra vezessen, hogy az ellenség támadásokra kényszerüljön, amelyek neki sokkalta nagyobb veszteséget okozzanak, mint a védőinknek." Viszont Boroevic gyalogsági tábornok, az 5. hadsereg parancsnoka ezen túlmenőleg az első pillanattól kezdve hajthatatlan akarattal követelte, hogy „egy lépésnyi területet sem szabad feláldozni és arcvonalrészek visszavonása is csak parancsára történhetik."

Követelésének rideg megvalósítása azután az Isonzo-menti elhárító csatákban olyan merev védekező eljárást fejlesztett ki, amely a védelemre kijelölt vonalnak minden áron való tartása mellett csak az ellenlökést és támadást ismerte az elvesztett állásrész visszaszerzésére. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a módszer egy számban és felszerelés tekintetében nagy fölényben lévő ellenséggel szemben a szívós védelemhez szükséges harceszközök elégtelensége folytán szinte emberfeletti követelményt rótt csapatainkra s ennek csak óriási véráldozat árán felelhettek meg. A terep is megnehezítette megfelelő ellenállóképességü harcállások építését, különösen a sziklás Karszton. De itt a védővonalnak szánt kőrakások, vagy későbben a robbantott sekély árkok hátterében a sziklák, kövek közt vagy dolinákban kisebb csoportok fedetten gyülekezve, meglepő ellentámadásra kelhettek. Igy az elvileg merev védelem az alsóbb egységek harcában éppen a nehéz terepen mozgóvá élénkült és a harc gyakran nem az első vonalban játszódott le, amelynek építményeit az olaszok romboló tüze amúgy is elseperte, hanem hátrább és onnan irányult az első vonal visszaszerzésére. Ezzel a módszerrel csapataink már kezdetben (az 1915 nyári 1. és 2. lsonzo-csatában) fényesen helytálltak s az így kifejlődött „merev védekezési mód" némi változásokkal a többi csatában is jellegzetes maradt.

Délnyugaton a helyzet különben is más elbírálás alá esik, mint a többi hadszíntereken. Máshol az arcvonalak megmerevedése, az állásharcra való átmenet nagyobbára az erők kiegyensúlyozódása vagy pedig mindkét fél kimerültsége folytán jött létre, az Isonzon azonban a frissen hadbalépő olaszok hatalmas fölénnyel rendelkeztek s a mi számszerű és anyagi gyengébbségünket csapatainknak önfeláldozásig menő helytállása, erkölcsi ereje és a vezetés fölénye egyenlítette ki. Az erők számszerű aránya legalább is 1 : 2 volt az olaszok javára, sőt az erősen ostromlott szakaszokon ennek többszöröse. Pedig az olasz hadvezér, Cadorna tábornok minden áron érvényesíteni akarta fölényét. A csaták lefolyása mutatja is, hogy a közel 28 hónapig tartott Isonzo-harcok folyamán - a romboló harceszközök mind erősebb mérvben való alkalmazása mellett - erős, kíméletlen akarattal vitte csapatait minduntalan megismételt támadásokra és az elszenvedett kudarcok, balsikerek ellenére is fokozott erőfeszítésekre. Csatái mindig korlátolt célkitűzéssel folytatott, sorozatos támadásokra szakadoztak, melyek közé rövidebb, vagy hosszabb harcszünetet iktatott, s amikor támadó csapatainak ereje kimerülni látszott, a csatát hirtelen beszüntette. A küzdelem végcélja az volt erőszakolni nem tudta - mint az olasz katonai irodalom hangsúlyozza, - hogy „a védő erejének fokozatos felmorzsolása” mellett eljusson a szabad mozgáshoz, a döntéshez. Időnként sikerült is Cadornának kisebb-nagyobb eredményt elérnie, de a védők ellenállásának teljes megtörését: a győzelmet kiharcolni nem.

A csatákban jellegzetes tünetként domborodott ki a romboló harceszközök folytonos szaporítása. Az olasz hivatalos világháborús mű már az első csatáknál kiemeli, hogy „a megerősített arcvonal ellenállóképessége és legyőzhetetlensége folytán a kitartó passzív védelem erejének megtöréséhez főleg mozgó háborúra előkészített felszerelés nem volt megfelelő, miért is megindult a versengés a támadó és védő rombolása között s az azzal végződött, hogy túltengésbe jutottak a nagy kaliberek és az aknavetők". A romboló harceszközöknek, gépeknek, anyagnak szinte hihetetlen mérvre fokozott latbavetése: az úgynevezett „anyagi csata" jellemzi az így kialakult harctipust, amely azután a hadviselők erejének kiméletlen fogyasztására, felőrlésére vezetett.

Az 1915. őszi 3. és 4. Isonzo-csata volt a Monarchia első anyagcsatája, de anyagi felkészültségünk nem tarthatott lépést az olaszokéval. Csapataink ekkor ismerték meg az anyagcsata borzalmait. Az olasz tüzérségnek és aknavetőknek napokon és éjjeleken át tartó tömegtüze által agyongyötört katonáink szinte megváltásnak tekintették, ha közelharcra került a sor. Tény, hogy a harcok az Isonzon olyan mérvet öltöttek, akár a nyugati hadszíntéren. Sőt a mi csapataink még mostohább viszonyok között harcoltak, mert továbbra is az ellenség tömegtüzének kitett első vonalat kellett tartaniok, míg a németek új módszerük szerint a küzdelmet nem az első vonalban vívták végig, hanem hátrább előkészitett területről intézett ellentámadásokkal védték ki az ellenség rohamait. A harcterület sajátossága a sziklás, köves talaj (csak a Wippach völgyében, Görz és Tolmein közelében volt földes talaj) is erősen súlyosbította az áldatlan helyzetet, különösen a Doberdo kőtengerében. Hozzájárult ehhez még a vízszűke, - bár vízvezetékünk ekkor már szépen működött, - valamint a bóra és a sirokko váltakozó fellépésével járó légköri viszonyok hatása is. Ha mindezeket tekintetbe vesszük, meg kell állapítanunk: csapataink magas harcértékére vallott, hogy erőfeszítésükben nem lankadtak. Pedig az állásokba jutott támadó mindenütt számszerű fölényben volt s csapataink ismételt jelentései szerint az olasz gyalogság kiváló hősiességgel küzdött és veszteséggel nem törődve, elszántan kelt rohamra minduntalan. Az Isonzo-arcvonalat - eltekintve kisebb árokrészek elvesztésétől - mégis nagyjában megtartottuk; ezt a győzelemmel felérő eredményt az összes fegyvernemek önfeláldozó kitartása és önzetlen együttműködése hozta létre.

1916 első felében a harcok súlya a mi déltiroli támadásunk közbejöttével átmenetileg a tiroli határra terelődött át. A márciusi néhány napos, 5. Isonzo-csatának nagyobb jelentősége nem volt, de utána erősen kifejlődött az árok és földalatti aknaharc, amely azután mindenféle technikai és közelharceszközökkel vívott állásharchoz vezetett.

A további nagy csaták folyamán: az 1916 augusztus -novemberében vívott 6.-9. és az 1917. évi 10. és 11. csatában az olaszok óriási fölényük és hatalmas anyagi felkészültségük révén már komolyabb eredményt értek el s a döntéskeresés helyén nagyobb terepnyereséget harcoltak ki; továbbjutásuknak azonban a hősiesen küzdő védők mindig gátat tudtak vetni, ugyan néha csak végső erőfeszítésük árán. Ha a terepveszteség még nem is volt nagyobb jelentőségű, de a súlyos véráldozatokkal járó védőjellegű csaták menete már nyomasztólag hatott és a helyzet annyira kiéleződött, hogy hadvezetőségünk végre egy nagyobbszabású tehermentesítő támadásra szánta el magát, melynek eredményeként - a 12. Isonzo csatában - sikerült is a már mindinkább fojtogató támadásokat végérvényesen lerázni.

Az 1. Isonzo-csata.
1915 június 23-július 7.

Június 23-án kezdődött meg az első erőpróba, az olasz főerőnek gondosan előkészített első nagy támadása, amely az Isonzo-arcvonalunk ellen irányult. A már teljesen felvonult olasz 2. és 3. hadsereg ereje a főtartalékból előrevont XIV. hadtesttel együtt 252 zászlóalj, 95 lovasszázad és 230 üteg volt. A főtámadást Cadorna a görzi hídfő ellen tervezte, kísérő támadással a Doberdora és külön vállalkozással Tolmein ellen, de azután a Középső-Isonzon megnyilvánult nehézségek láttára a támadás súlyát a Doberdora helyezte át.

5. hadseregünk ekkor már felkészülten állt a várt döntő támadás elhárítására. Erősítést is kapott, mégpedig Galiciából a fél 44. Landwehr-hadosztályt, majd 29-éig még 11 könnyű, 4 közepes és 7 nehéz üteget. Összereje volt 84 gyalog- (és 11 menetszázadokból összetett) zászlóalj, 16 lovasszázad és 90 üteg. A főellenállásra kijelölt vonalat csapataink már mindenütt védhető állapotba helyezték, de annak műszaki berendezése még igen kezdetleges volt. Az állás egy nagyjában összefüggő - általában mélységi öv nélküli - merev vonal jellegével bírt. Lövészárok azonban vajmi kevés volt. A sziklás, köves talajon, különösen a Doberdon, Plava mellett és a Tolmeintől a Krnig húzódó hegyvonulaton még túlnyomóan homokzsákokkal megjavított kőrakásokból falszerűen emelt mellvédekkel kellett megelégedni s csak lassan a robbantóanyag és kőtörőszerszámok megérkezéséhez mérten robbantottak fedezékeket, elsősorban is géppuskák számára. Kőfalak pótolták az összekötő és futóárkokat is. Bombabiztos férőhelyekről (kavernákról) még szó sem lehetett. Ezeknek a karsztállásoknak nagy hátránya volt, hogy csak elrejtették a csapatokat, de nem nyujtottak védelmet, mert a laza kőfalakat a becsapódó gránátok szétszórták és a szétrobbanó kőszilánkok megsokszorozták a sebesülések számát (Az acélsisak ekkor még ismeretlen fogalom volt). A drótakadály általában már 3-5 soros volt, de a tapasztalatok szerint legalább 8-10 soros öv kellett volna. Az akadályok cövekeit is csak nehezen lehetett a sziklás talajba megrögzíteni, ezért úgy segítettek a hiányon, - különösen az ellenség közelségében, - hogy éjjel „spanyollovasokat" (szeges dróttal övezett fabakokat), szegesdrótból készült hálókat és hengereket gördítettek a kőfalak elé. Ezeket azonban, mivel jól látható célokat nyujtottak, az ellenség tüze a kőfalakkal együtt elseperte a föld színéről. Tüzérségi tűzben az állásokat általában csak megfigyelők tartották megszállva, míg a megszálló csapatok nagyobb részét, valamint a tartalékokat kis csoportokra tagolva a sok dolinában és az úgynevezett „karsztlyukakban" helyezték el, ahol a dolinák lejtőire tapadva, vagy kiépített fedezékekben, tűz ellen is oltalmat találtak.

A csatában két jellegzetes időszak alakult ki. Június 29-ig főleg tüzérségi tűzelőkészítés folyt s ez alatt erősebb támadás csak Plava mellett fejlődött ki; míg a döntést kereső csatanapok a június 30-tól július 7-ig terjedő második időszakban zajlottak le. A harcokban ugyanazok a magyar csapatok vettek részt, mint a bevezető harcokban, továbbá az utolsó napokban még a VII. hadtestnek Karintiából érkezett első csoportja, a 46. gyalogezred 2¹/₂ és a 17. honvéd gyalogezred 2 zászlóalja, valamint öt üteg. E csoportnak a fél 44. hadosztállyal történt felcserélésével Jenő főherceg, hogy a Doberdo védelmét József főhercegre bízza, már megkezdette a VII. hadtest eltolását az Isonzora. A hadtest zöme azonban csak az 1. csata után került a Doberdora.

A csatát a június 23-án kezdődő tűzelőkészítés vezette be. A fölényes olasz tüzérségnek hatalmas és látszólag rengeteg lőszer felhasználásával megindított tüzelése kezdetben a Doberdo ellen irányult, de a nap folyamán az egész Isonzo-arcvonalra átterjedt és hamarosan mindenféle űrméretű lövegeknek hatalmas bombázásává fokozódott. De míg az első napon az egész állásterületet szabálytalanul elárasztotta, a második naptól kezdve már összefogott hatással főleg egyes állásrészeket sujtott s emellett a hátsó terepet sem kímélte. Nagymérvű gyalogsági támadás csak hét napi - eddig szinte példanélküli hosszú - bombázás után indult meg. A bombázás mérvét jellemzi, hogy a legerősebben lőtt szakaszokat időnként géppuskaszerűen pergő tűz érte s még a gyenge tűz alatt tartott zászlóaljkörleteket is percenként vagy 40 lövés érte és minden nehéz lövést a srapnellek egész sortüze követte. A Doberdon pl. 24-én 20.000 gránátbecsapódást számláltak meg. A kőfedezékek, megfigyelőhelyek, akadályok sok helyen teljesen eltűntek; különösen Lukachich tábornok védőszakaszában, melynek előre ívelő védővonalát az olasz tüzérség két oldalról is hosszantozta. A lerombolt állásokat csapataink a többnyire éjjel beállt tűzszünetben igyekeztek kijavítani. Ez az állandó éjjeli munka azonban erősen kimerítette őket; az is rendkívül fárasztó volt, hogy az idegölő tűzben, megfelelő bombabiztos férőhelyek híján nap-nap mellett hiába várták az olasz gyalogság támadását. Erkölcsi értékükre vallott azonban, hogy 28-án, amikor a megviselt zászlóaljak egy részét fel akarták váltani, azok meghagyásukat kérték, mivel ők maguk akarják a rég várt támadást visszaverni; így pl a 76-os zászlóalj, bár egyes részei már egy hónap óta harcban álltak és előreugró állásban legerősebben voltak kiszolgáltatva az ellenség gránátzáporának. A görzi hídfő védői szintén hasztalanul igyekeztek a lerombolt állásokat rendbehozni; ezért parancsot kaptak, hogy csak az akadályok, összekötőárkok és óvóhelyek fenntartására szorítkozzanak.

Jenő főherceg, amint értesült a bombázás okozta súlyos károkról, elrendelte, hogy „a védőállást egy közeli második vonallal egészítsék ki és hogy a csapatok tüzérségi tűz idején elől csak megfigyelőket hagyjanak s majd a meszállva tartott második vonalból törjenek elő a támadás elhárítására vagy ellentámadásra." Csapataink hozzá is fogtak a kiépítéshez, munkájukat azonban megnehezítette az, hogy az ellenség tüzével minden mozgást megbénított s a karsztos talajon így a hónapokat igénylő építkezésről egyelőre szó sem lehetett. Az olasz tüzérség pusztító tevékenységét a mi tüzérségünk kis számánál és az ellenségénél kisebb hordtávolságánál fogva, valamint szűkre szabott lőszerjavadalmazasa miatt (az olasz háború közbejöttével ugyanis a Monarchia lőszergyártása átmenetileg nem volt kielégítő) csak némileg tompíthatta. Így főfeladata az olasz támadások kivédésében való közreműködésre irányult; működése e tekintetben minden dícséreten felülállt; sok támadást már csírájában letört és a gyalogságot mindenkitől elismert mérvben támogatta.

Ezekben a napokban az olaszok Plava mellett kíséreltek meg erősebb támadást. Az olasz 2. hadsereg parancsnoka ugyanis a VI. hadtest (4 hadosztály) főtámadását a görzi hídfő ellen akkor akarta megindítani, amikor a II. hadtest (3 hadosztály) átkaroló művelete a Plavától keletre eső magaslatokon át már kedvezően előrehaladt; a tolmeini szakaszban a IV. hadtest műveletének megindítását az előkészületek befejezésétől tette függővé. Plava mellett az olasz 11. hadtest június 23. és 26-a közt 4 dandárral igyekezett áttörni, hogy Görzöt északról megkerülje; támadásait az 1. hegyi dandárunk maradéktalanul visszaverte s erre az olaszok a műveletet beszüntették. A görzi szakaszban ezalatt három hadosztály 1-1 dandárral megközelítette hídfőállásainkat, majd kisebb csapatokkal betöréseket kísérelt meg látszólag a bombázás eredményének megállapítása céljából. 25-én este a hadtestparancsnok az előtöréseket beszüntette és újrafelvételüket még erősebb tüzelőkészítés után 29-ére tűzte ki, de a kísérletek ezúttal is meghiusultak.

A Doberdon az olasz 3. hadsereg parancsnokának terve szerint a 3 hadtestnek központiasan kellett a Karszt előrehajló szegélye, főleg Lukachich tábornok állása ellen előrenyomulnia. A hatalmas előkészítő tüzérségi tűz oltalma alatt az olasz VII. és X. hadtest, 23. és 24-én előregyülekezett a Dottori csatornán át, melynek felduzzasztott vizét részben már sikerült levezetni és megszállta a Karszt lábánál fekvő falvakat. A következő napokban azután kisebb előretöréseket kísérelt meg, de ezeket csapataink még az akadályok előtt visszaverték. Az olasz XI. hadtest (a 21. hadosztály Pisa-dandára) Sagradónál átkelt az Isonzon, átkelését a soproni 76-os század ugyan még 23-án is meghiusította, de mivel a Dottori csatornán közben átkelt olaszok már elvágással fenyegették a századot, 24-én visszarendelték.

Boroevic gyalogsági tábornok valószínűnek tartotta, hogy a nagy támadás a Doberdon hamarosan megindul s ezért az 57. hadosztályt már június 23-án egy menetdandárral erősítette meg, a trieszti védőkörletből pedig a 187. dandárt (3 menet- és 1 matrózzászlóalj) a 6. hegyi dandár mögé állította; tartalékát a görzi szakasz mögött hagyta meg. Az előbb említett menetdandár 3 ezredét a 18., 48. és 58. hadosztály menetszázadaiból alakították sebtiben s ez a harcban nem is igen vált be, míg az 57. hadosztály (2. és 6. hegyi dandár) menetszázadai, melyeket zászlóaljaik kötelékében mint felesszámú 5., 6., 7. századot alkalmaztak, kiválóan megállták helyüket.

Végre 29-én este egy minden eddigi mérvet felülmuló bombázás után az olasz 3. hadsereg Lukachich tábornok szakasza és a 93. hadosztály balszárnya előtt zuhogó esőben támadásra gyülekezett. Előretöréseit azonban, melynek célja a még meglévő akadályok eltávolítása volt, a védők meghiúsították. Másnap azután megindult a tulajdonképpeni csata. Az eddigi 7 napos tüzérségi előkészítés csapatainkat igen kimerítette. Az állás romhalmaz lett, a lőszer is fogyóban volt, de csapataink harci kedve töretlen maradt. Veszteségük szerencsére meglepően csekély volt: a II. és III. védőkörzetben kb 300 halott és 1000 sebesült.

****

A Doberdo ellen június 30-án megindított támadás céljául az olasz 3. hadsereg lehetőleg a Monfalcone, Doberdo (község), Mt. S. Michele vonalától keletre húzódó magaslatoknak a Vallone felé eső lejtőig való elfoglalását tűzte ki. Főerőfeszítése - a VII. hadtest 14. hadosztályának, a X. hadtestnek és a XI. hadtest átkelt részeinek koncentrikus előretörésével - a 2. hegyi dandár (Lukachich tábornok) védőszakaszának és a 93. hadosztály balszárnyán (a 143-as romnál) álló 76./III. zászlóalj arcvonalának áttörésére irányult. A 2. hegyi dandár a következő csoportosítást vette fel: az északi (Polazzo -Redipuglia) alszakaszban három 76-os menetszázad és egy bosnyák-zászlóalj, középen a 70./II. és 10l./II. zászlóalj, a déli (selzi) alszakaszban 2 zászlóalj; tartalék a menetdandár részei; támogató tüzérség 40 löveg (15 közepes, 25 tábori és hegyi) és gyalogsági támadások közvetlen elhárítására 6 régi mintájú ágyú az alszakaszokra felosztva. Délre csatlakozott a 6. hegyi dandár (Hellebronth ezredes) védőszakasza. A harcok folyamán az olaszok előretöréseit és megismételt rohamait mindig több órás, vagy rövidebb, de igen heves tüzérségi tűz előzte meg. Ennek oltalma alatt a támadásra kelt olasz ezredek mélyen tagolva, gyakran 4-8 soros hullámvonalban megközelítették a szétlőtt állásokat. Előrejutásukat gyenge tüzérségünk ugyan gyakran megakadályozta, mégis betörési kísérletük a laza vonalban, sok helyütt sikerrel járt. A támadásokat ezért többnyire kézitusával és ellenlökésekkel kellett elhárítani.

Június 30-án a hajnali órákban megkezdett olasz tüzérségi tűz 9 óra körül oly rendkívüli hevességre emelkedett, hogy a védőknek egyes elsepert állásrészeket (a 143-as rom és Redipuglia közelében) átmenetileg ki kellett üríteniök. A közben előregyülekezett olaszok a déli órákban több helyen előretöréseket kíséreltek meg, ezeket azonban csapataink, tüzérségünk kiváló közreműködésével, meghiusították. 15 óra 30-kor azután erős gránátzápor oltalma alatt megindult az olasz X. és VII. hadtest első nagyobbszabású támadása. A XI. hadtest jórészt még csak lekötő feladatot kapott. A jobbszárnyon Lukachich tábornok egy menetezred harcbavetése mellett az olasz 20. hadosztály támadásait teljesen visszaverte. A jobbszárnyon szintén sikerült a betört olaszokat ellenlökésekkel kivetni. Középen a selz-doberdoi műút mentén az olasz 14. hadosztály (Acqui-dandár) az állásokon át előretört. A védő, a 70.II. zászlóalj kemény tusában lassan hátrált, de azután a 101-esekkel együtt és egy szomszéd zászlóalj tartalékának oldalozó beavatkozása mellett, az ellenséget fényes ellentámadással visszaverte. A 6. hegyi dandár előtt, Monfalconétől keletre a támadók a 6./I. zászlóalj, valamint a 38-asok és 50-esek géppuskáinak keresztező tüzében nagyrészt megsemmisültek, töredékeik pedig foglyul estek.

Július 1-én délben az olasz X. hadtest folytatta támadását és a XI. hadtest déli szárnya is megindult. Az előbbi rohamait Polazzo és Redipuglia közt a 76-os menet- és a bosnyákzászlóalj több órán át tartó közelharc után kivédte, míg az utóbbi támadását a 76./III. zászlóalj már az akadályok előtt visszaverte. Este 19 órakor még hevesebb harc fejlődött ki. Az olasz X. hadtest kb 3 ezreddel rohanta meg a Polazzo és Redipuglia melletti állásainkat; csapatainknak csak súlyos kézitusák árán és tartalékok ellentámadásaival sikerült állásukat megtartani. 20 órakor az ellenség hátrálásra kényszerült. Az ottani súlyos veszteség miatt Lukachich tábornok éjjel egy menetezredet rendelt állásba, míg két zászlóaljat (70./II. és bosnyák) ellenlökő-csoportként hátrarendelt.

Július 2-án a harc még hevesebb mérvet öltött. A délelőtt folyamán meghiusított többszöri kisebb támadások után az olaszok késő délután nagy erővel áttörést kíséreltek meg a 2. hegyi dandár és a 93. hadosztály csatlakozó szárnyán, ahol a védővonal előugró részének központias megtámadásával leginkább remélhettek sikert. A támadás egész Selzig kiterjedt, míg Sagradotól északra inkább tüntetésszerű jellege volt. így a csata a Polazzo-Redipuglia közötti szakaszra terelődött. E szakaszban a menetezred, miután már az erős tűzben súlyos veszteséget szenvedett, meghátrált, az előrejutott ellenséget azonban a 70./II. és a bosnyákzászlóalj vadul tomboló kézitusában kivetette az elragadott állásból. Tovább délre a 101-esek minden rohamot visszavertek. Selz és Sagrado környékén a támadások szintén meghiusultak. Éjjel Lukachich tábornok a menetezredet egy másik ilyennel váltotta fel, Hellebronth ezredes pedig rendelkezésére adta a kecskeméti 38./III. és a 81./IV. zászlóaljat a már erősen megviselt bosnyákok ellenében. A támadást-eddigi eredménytelensége miatt - az olasz 3. hadsereg parancsnoka némi átcsoportosítás mellett nagyobb erőkifejtéssel 4-én akarta folytatni; kérésére másnap megkapta a 22. hadosztályt s Cadorna tábornok a főtartalék egy részének segítségét is megígérte.

Július 3-án az olasz tüzérségi tűz csak 16 óra felé éledt fel, de a Redipuglia felé előugró állásrészt hamarosan oly erős koncentrikus pergőtüz sujtotta, hogy a frissen harcbavetett menetezrednek életben maradt része elhagyta az állást. Erre a kb 700 m. széles résen át a X. hadtest nagy erővel előretört. A válságos helyzetben Lukachich tábornok utolsó tartalékait is harcbavetette (a 38./III., 81./IV. zászlóaljat és egy menetezred részeit) s ezekkel és a 93. hadosztály balszárnyáról beavatkozó 76-osok segítségével a betört ellenséget messze az állásokon túl visszavetette. Az olasz király Turriaco tornyából figyelte az eseményeket és tanuja lehetett a támadás meghiusulásának. A kemény harcban kiválóan verekedtek a kecskeméti 38-asok, akik az ellenséget még a mélységi vonalig is üldözték. Parancsnokuk, Göllei Inselt István százados a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét nyerte el azért, hogy „zászlóaljával saját kezdeményezéséből igen erélyesen, személyes vitézséggel közbelépett és a többszörösen nagyobberejű ellenséget visszavetette; haditette egész arcvonalunkra nagy kihatással volt s lehetővé tette annak tartását". Este Boroevic, a már erősen kimerült védőket - mivel a menetdandár sem igen felelt meg - Sipos alezredes csoportjával, a VII. hadtesttől ideérkezett 46. és 17. honvéd gyalogezred 4½ zászlóaljával és 5 üteggel erősítette meg. Ugyancsak 3-án határozta el Jenő főherceg az egész Vll. hadtest eltolását a Doberdora a 48. hadosztálynak Karintiába való leadása ellenében. A 20. honvéd hadosztály következő részlete, az 1. honvéd gyalogezred két zászlóalja, 5-én érkezett meg a Wippach-völgyébe.Július 4-én, még jobban fokozódott a harc. Egységes nagy támadásukat az olaszok ekkor már Mt. S. Michele - S. Martino szakaszára is kiterjesztették. Lukachich tábornok egész arcvonalán, különösen a délutáni órákban Redipuglia közelében, erősen hullámzó kézitusa tombolt s a heves harc 20 óra felé érte el tetőpontját. A védők, köztük a 38./III., 101./II. és 70./II. zászlóalj ellenlökésekkel és elkeseredett közelharcban szorították ki az olaszoknak újabb és újabb tartalékok harcbavetésével szakadatlanul rohamozó csapatait. Végre 20 óra 45-kor az ellenség meghátrált. A 95. hadosztály csapatai, (76./III., hét menet- és Landsturm-zászlóalj) két órás küzdelemben szintén kivetették állásukból az olasz 21. hadosztály betört részeit.

A görzi hídfőt e napokban csak gyengébb támadás érte. A Tolmein elleni hadművelethez az olasz IV. hadtest június 30-án fejezte be előkészületeit s azt ismét a Krn-Mrzli vrh elfoglalásával akarta

bevezetni. Július 1- és 2-án erősen lőtte az állásainkat; támadó részeit azonban 3. és 4-én a Krn-állást védő 53./IV. zászlóalj megállította s a tovább délre húzódó sziklagerincre feljutott alpini csapatokat a 66./II. zászlóalj szétverte. A tolmeini hídfő ellen az olasz 7. hadosztálynak 4-én megkísérelt támadása Wieden tábornok magyar zászlóaljainak (33./II., 34./II. és 61./I.) és tüzérségériek tüzében összeomlott.

A csata július 5-én tombolt a leghevesebben. Különösen a Doberdo volt a legelkeseredettebb harcok színtere. Az ellenség egyúttal a görzi hídfő ellen is általános rohamra kelt, miközben a Felső-Isonzon a harc elcsendesedett.

A Doberdon az olaszok eddigi szokásuktól eltérően már éjfélkor támadásba kezdtek, melyet két léghajó bombavetése vezetett be. Polazzo és Redipuglia közelében a rohamot csapataink véres közelharcban visszaverték. A reggeli órákban azután az olaszok Lukachich tábornok jobbszárnyát visszaszorították, de véres küzdelem után csak egy állásrész maradt olasz kézen, melynek visszaszerzésétől, erősen előugró fekvése miatt, Lukachich tábornok egyébként is eltekintett. Mt. S. Michele-Sagrado szakaszában a 93. hadosztály a S. Martino mellett harcbavetett 46./I. zászlóalj segítségével teljesen helytállt. Délután a harc még hevesebb mérvet öltött. Aosta hercege, az olasz 3. hadsereg parancsnoka, különös szívósággal igyekezett a Polazzo-Redipuglia arcvonal áttörésével a győzelmet kierőszakolni. Az itt küzdő X. hadtestet már előző este megerősítette a hadseregtartalék (22. hadosztály) részeivel, Cadorna pedig főtartalékából a XIV. hadtest 27. hadosztályát adta a 3. hadsereg rendelkezésére. A X. hadtest 13 órakor tört előre újból rohamra (egy kb 3¹/₂ km-es sávban két hadosztály). Csapataink elkeseredetten védekeztek, a 38-as és egy 81-es zászlóalj hősies ellenlökésekkel verte vissza a minduntalan előrejutott ellenséget. Estefelé végre megtört a súlyos veszteséget szenvedett ellenség lökőereje. Utolsó kísérletei Polazzo mellett 22 órakor, majd éjfél előtt már másutt is összeomlottak. Az eredményt védőink súlyos veszteség árán vívták ki; több zászlóalj állományának felét, sőt ²/₃-át elveszítette, de még fenyegetőbb volt az emberek testi kimerültsége. Sipos alezredes csoportjának egy része már beavatkozott az utolsó harcokba s éjjel átvette a veszélyeztetett szakasz védelmét.

A görzi hídfő megrohanása 5-én vérbe fulladt. A rommá lőtt hídfőben 58. hadosztályunk 8¹/₂ zászlóalja az olasz VI. hadtest majd hatszoros gyalogsági fölényével szemben teljesen helytállt. A hídfő közepén az 52./II. zászlóalja verte vissza az olasz Lombardia-dandár ismételt rohamait. Legerősebb volt a harc a Podgoran, ahol dalmát csapatok a betört ellenséget a 69./III. zászlóalj oldalozó segítségével vetették ki.

Július 6-án a védők nagy meglepetésére az ellenség nem folytatta támadását. A Doberdon csak kisebb helyi előtörésekre szorítkozott. Görznél a hídfő déli részét támadta meg, eredménytelenül. A Krn-állásban az 53./IV. zászlóalj véres kézitusában verte vissza az alpinik rohamait.

Július 7-én egyes helyi előretörési kísérletek meghiusulásával a csata véget is ért. Az olasz hivatalos leírás szerint, „a támadó olyan védőpáncélba ütközött, mely ellen a támadó eszközök még nem bizonyultak megfelelőknek és a gyalogság erőfeszítése ellenére sem tudott eredményt elérni, bármennyire is pazarolta a vért és a bátorságot". A valóságban azonban a védők harci készségén és szívós védekezésén tört meg a fölényes ellenséges erő. Ez a diadalmas elhárítás erősen növelte csapataink bizakodását, hogy a további csatában is helyt fognak állani. Magyar csapataink mind kiváló vitézséggel verekedtek, s különös elszántsággal a Doberdon a mozgóvá élénkült nehéz harcokban, ami jobban is megfelelt természetüknek. Ellenlökéseknél lendületükkel tömegtámadás sem tudott megbirkózni, sok helyen pedig katonáink a szétlőtt akadályok elé kúsztak, hogy szuronyaikat mielőbb értékesíthessék. Tüzérségünk kis száma és korlátolt lőszerjavadalmazása ellenére is elismerésre méltó mérvben támogatta gyalogságunkat, úgyszintén a tűzkörletben dolgozó műszaki csapatok és munkásosztagok is. Az 5. hadsereg 3 repülőszázaddal rendelkezett, de pl július 4-én csak 11 startképes gép volt. Az olaszoknak összesen 12 századuk (58 géppel) volt. A mi kisszámú gépünk a közelfelderítést mégis eredményesen oldotta meg. Nagy nehézséget okozott a csapatok vízzel való ellátása a Doberdon. Eleinte kizárólag csak a Doberdo-tó fenekén talált forrásokból és a Wippach völgyéből szállított víz segített valamelyest a nyári forróság, tikkasztó hőség következtében szinte tűrhetetlenné vált helyzeten. Csak hónapok múlva, a vízvezetéki hálózat nagyszabású kiépítésével sikerült a vízellátás kérdését véglegesen megoldani.

A csata folyamán 8.800 halottat és sebesültet vesztettünk, eltűnt 1.150 fő (ezekből^, 6.850 fő esett a Doberdora), míg az olaszok harci vesztesége 14.947 főt tett ki (ebből a Doberdon majdnem 9.800 fő). Az erők arányában a mi csapataink veszteségei felülmulták az olaszokét, ami a fölényes tüzérségi tűznek és a kőszilánkok okozta sebesüléseknek tulajdonítható.

Közvetlenül a csata után az 5. hadsereg jelentős erősítéseket kapott. Pólából megérkezett 8-án a 14. hegyi dandár (kötelékében az egri 60./II. és pozsonyi 72./II. zászlóalj), Karintiából 8- és 9-én a 20. honvéd hadosztály zöme s ugyanakkor a szerb hadszíntérről a 61. hadosztály, a 16. honvéd népfelkelő hegyi- és a 10. hegyi dandár (előbbi kötelékében a székesfehérvári 17. és budapesti 29. népfelkelő gyalogezred, utóbbinál a kanizsai 48./I., és marosvásárhelyi 62./I. zászlóalj). Július 8-án érkezett meg József főherceg szűkebb törzsével Kostanjevicára s másnap átvette a III. védőkörlet (Doberdo) védelmének vezetését.

A 2. Isonzo-csata.

1915 július 18-augusztus 10.

A 2. csatában az olaszok, miként az 1. csata döntő napjaiban is, a Doberdora helyezett súllyal folytatták a támadást. A 3. hadsereget Cadorna tábornok előzetesen 17 közepes és nehéz üteggel, majd a csata folyamán két _.hadtesttel erősítette meg, végül pedig még 3½ hadosztályt irányított hozzá. Támadási intézkedése szerint: a 3. hadsereg elfoglalja az Isonzo-védelem déli főpillérét, a Mt. S. Michelet és attól délre Mt. Cosichig terjedően a Doberdo nyugati részét; egyidőben a 2. hadsereg támadásokkal leköti a Wippach és Plava közt álló osztrák-magyar erőt és folytatja a Tolmein elleni hadműveletet. A Mt. S. Michele elfoglalását követte volna az előretörés Görzön át.

Az 5. hadseregünk csoportosítása annyiban változott, hogy az 1. csata után érkezett erőből a 10. hegyi dandár a görzi hídfő északi részén ment állásba, míg a VII. hadtestparancsnokság, a 20. honvéd hadosztály, a 61. hadosztály (14. hegyi és 16. népfelkelő hegyi dandár), valamint a 17. hadosztály már megérkezett része (4 zászlóalj) a Karsztfensíkon került alkalmazásra.

Hadseregtartalék a Doberdoról kivont 93. hadosztály zöme és a fél 48. hadosztály (12. hegyi dandár), amely még nem indult el Karintiába. A 2. csata folyamán még újabb erő érkezett, A szerb hadszíntérről az 59. hadosztály (kötelékében 5 magyar zászlóalj) és a magyar 19. népfelkelő hegyi dandár, Karintiából a 17. hadosztály két és a 20. honvéd hadosztály utolsó zászlóalja, végül Tirolból 5½ zászlóalj. A csata tetőpontján az 5. hadsereg 123 zászlóaljával és 430 lövegével szemben olasz részről kereken 290 zászlóalj és 900 löveg állt.

A VII. hadtest július 18-i helyzetét a Doberdon, valamint az erők kölcsönös viszonyát vázlatunk tünteti fel. A VII. hadtest 46½ zászlóaljából 31½ volt magyar, tüzérségének pedig kb ²/₃-a, és műszaki csapatainak majdnem fele. A 11 napi szünetben csapataink már rendbehozták a lerombolt állásokat, bár ezek karbahelyezését az olasz tüzérség erősen zavarta. A karsztos talajon azonban védőberendezésünk nagyon siralmas képet nyujtott. A hadsereg hadműveleti csoport vezetőjének jellemzése szerint: „Erődítések, mint terepbe mélyített állások, óvóhelyek, stb. létesítése kőtörőszerszámok, robbantások és a későbbi időben kiutalt villanyfúrógépek segítségével is hónapokig tartó munkát igényelt; szilárd akadályöv sem volt mindenütt. Így nagyobbára ismét kőrakás és kövekkel töltött homokzsákokból emelt mellvéd képezte a védőállást. Kőszilánkok ellen sűrűn harántfalakat raktak, úgy, hogy több csatár szinte kőcellába került. Ezeket a fészkeket helyenként deszkával és kátránypapírral, vagy hullámlemezzel borították be. Kőfalak pótolták az összekötő és futóárkokat is, amelyek mögött a forgalom és a küzdők ellátása bonyolódott le. A tartalékokat, ha nem volt nagyobb karsztlyuk a közelben, ismét csak kőfalak védték. Ez a kőtenger azután az ellenség pusztító tüzében azzá vált, amit a köztudatban Doberdo poklának neveztek. De ebben a kősivatagban legalább sűrűn voltak oázisszerű menedékhelyek: nagyobb karsztlyukak (dolinák), melyekben a csapatok némileg tűz, ellen is oltalomra találtak. Ily helyeken rendezkedett be az alsó parancsnokság. Vezette a harcot, ellátta az éjjelenként felhalmozott készletekből a küzdők lőszer-, élelem-, víz- és egyéb harcszükségletét és megadta a sebesülteknek az első segélyt. Nehéz gránát ellen azonban a dolina sem nyujtott megfelelő oltalmat, s biztos menedéket nagyobb mérvben csak a későbbi időben feltárt karsztbarlangok adhattak.

A csatát július 18-án 4 óra 30-kor az olasz tüzérségnek főleg a VII. hadtest állására és a görzi hídfőre nehezedő hatalmas tüze vezette be, mely a délelőtti órákban már géppuskaszerű sebességgel pergett. A Doberdon különösen sűrű volt nagyűrméretű lövedékek becsapódása. Ezek a 20. honvéd és a 61. közös hadosztály csapatainak súlyos veszteséget okoztak és a két hadosztály állását erősen megrongálták. Félnapi bombázás után - nem, mint az 1. csatában, amikor a tüzelőkészítés több napig tartott - az olasz 3. hadsereg váratlanul egységes támadásra tört előre. Ebből hamarosan véres közelharc fejlődött ki. Ez alkalommal a 3. hadsereg harapófogószerűen, a külső szárnyakra helyezett súllyal fogta meg a 20. honvéd- és 61. közös hadosztály állását s egyrészt a XI. hadtest Sdraussina-Sagrado, másrészt a VII. hadtest Vermegliano-Selz vonalából, s a kettő között a X. hadtest, mint összekötő csoport tört előre. A csata első időszaka július 24-ig tartott. Lefolyása röviden a következő volt: A július 18 és 19-i heves harcokban a 20. honvéd és 61. közös hadosztály belső szárnyának szívós ellenállásán megtörtek az olasz rohamok, míg a külső szárnyakon kissé ingadozó harcban lassan érvényesült az olaszok harapófogószerűen gyakorolt nyomása. Ez 20-án a Mt. S. Michele elfoglalását eredményezte és a Mt. dei sei Busi

védőszakaszban is némi eredményre vezetett. Július 21 és 22-én VII. hadtestünk ellentámadással az olaszok mindkét szárnyát visszavetette. Az elszenvedett visszacsapás következtében az olasz 3. hadsereg kénytelen volt a rendelkezésére bocsátott XIV. hadtest csapatait - a megszabott egységes alkalmazás helyett - az arcvonal megerősítésére és részben a megviselt csapatok leváltására szétforgácsolni, ezért és a támadás újabb előkészítésére 23 és 24-én harcszünetet iktatott be és csak a középen folytatta a támadást, de itt is minden különösebb eredmény nélkül. Közben még a XIII. hadtestet is a hadsereg rendelkezésére bocsátották. A harc részleteit az alábbiakban ismertetjük.

Július 18-án 13 órakor a 20. honvéd hadosztály állását az olasz XI. hadtest 38 zászlóalja rohanta meg, súllyal a S. Martinora vezető út mentén. A 39. honvéd dandár szakaszában az olasz 21. hadosztály rövid, de heves harc után kb 600 lépés szélességben átgázolt a 3-as honvédek igen laza vonalán, de továbbjutását sikerült a dandártartalék bevetésével 2-300 lépésre a régi állás mögött megakasztani. Ugyanekkor heves harc tombolt a 81. honvéd dandár szakaszában. S. Martino közelében, a 197-es dombon a 17-es honvédek teljesen kivédték a Brescia-dandár fölényes erővel végrehajtott rohamait. Tovább délre az 1-es honvédek és a 46-osok állásában az olasz 19. hadosztály betörése több helyen véres kézitusához vezetett. Perneczky tábornok azonban egész tartalékának harcbavetésével visszaverte a megismételt támadásokat és csak a 143-as rom környékén egy kis előugró állásrész maradt olasz kézen. Közben József főherceg már a csata kifejlődése után előretolta tartalékát s 18 órakor a 17. hadosztály 4 zászlóalját (2-2 96-os és 61-est) a honvédek megerősítésére rendelte, a 2. hegyi dandárt pedig a szintén súlyos harcot vívó 61. hadosztály mögé állította. A 61. hadosztálynál a 14. hegyi dandár csapatai (köztük a 60./II. és 72./II. zászlóalj) az olasz X. hadtest (20. hadosztály) előretöréseit már az akadályok előtt megállították. A 16. honvéd hegyi dandár a 14. hadosztály többször megismételt fölényes erővel véghezvitt rohamát véres kézitusákban és a tartalékok erélyes lökéseivel éjjel 23 óráig szintén kivédte

s hajnalban a Selz közelében befészkelődött ellenséget is kivetette az állásból. A súlyos harcban a 17. és 29. népfelkelő ezred, állományának majdnem felét elvesztette.

A július 19-én éjjel is dúló harcban a 20. honvéd hadosztály közepét 1 óra 30-kor a friss tartalékkal megerősödött olasz 21. hadosztály hevesen megtámadta. A 17-es honvédek két támadást is visszavertek, a 3-as honvédek azonban elkeseredett ellenállás és nagy veszteség után kissé S. Martino felé szorultak vissza. A támogatásukra harcba vetett két 96-os zászlóalj ellentámadása a reggel feléledő pergőtűzben elakadt s ez, a súlyos veszteség miatt, előnyomulását nappal már nem folytathatta. A balszárnyon küzdő 1-es honvédek és a 46-osok egy 61-es zászlóaljjal együtt a délelőtti támadásokat kivédték és a délutáni erősen ingadozó harcban is még egy 61-es és a 76./III. zászlóalj segítségével nagyjában megtartották állásukat. Az olaszok csak a 143-as rom környékén értek el némi sikert, ahol estefelé 3 ezredük elkeseredett tusa után a 46-osok jobbszárnyát visszaszorította. A 46-os ezred állománya ekkor már 300 puskára apadt le.

A 61. hadosztálynál virradatkor a Mt. dei sei Busi magaslat olasz kézre jutott s alighogy a tartalék - és egy, a 6. hegyi dandártól átengedett zászlóalj - itt beavatkozott, egységes olasz támadás indult meg a hadosztály egész arcvonala ellen. A középen előretörő olasz 14. hadosztályhoz, mely már a hadtesttartalék egy részével megerősödött, a két szomszéd hadosztály is csatlakozott. A fölényes támadás a Doberdora vezető műút mentén hamarosan tért nyert. E válságos helyzetben József főherceg a 2. hegyi dandárt (a 76./III. zászlóalj kivételével) irányította a hadosztályhoz, Hellebronth ezredes pedig két zászlóaljat helyezett készenlétbe. 8 órakor azonban, amikor a 2. hegyi dandár beérkezett, a Mt. dei sei Busi ismét csapataink kezén volt és a népfelkelők végső erőfeszítésükkel kivédték a folyton megismétlődő támadásokat. Így a hegyi dandár harcbavetésére napközben, főleg a gyilkoló tüzérségi tűz miatt, nem is került sor. Este és az éj folyamán a 61. hadosztály még több támadást visszavert. A 20-án hajnalban visszavonuló ellenséges csapatokat a védők üldöző tüze, különösen pedig a hadosztálynak kiválóan működő tüzérsége, erősen sújtotta.

A kétnapi harcban VII. hadtestünk több mint 5800 főt vesztett, a 20. honvéd hadosztály harcosállománya, bár szélső jobbszárnya keveset szenvedett, 2000 főre olvadt le. Ezért József főherceg 22 óra 30-kor a hadseregtartalékból közben rendelkezésére bocsásott 93. hadosztályt a honvédek támogatására rendelte s a hadosztály parancsnokát, Boóg tábornokot bízta meg az ottani védőszakasz vezetésével, mert ez a tábornok az ottani védelmet már az 1. csatában is vezette; egyben megkövetelte, hogy a csapatok az elvesztett állásrészeket visszafoglalják. Az olasz 3. hadsereg parancsnoka 20-ára elrendelte, hogy „a XI. hadtest a Mt. S. Michelere és S. Martinora támadást intézzen, a X. hadtest kísérelje meg újból az előnyomulást a középen, a VII. hadtest pedig az osztrák-magyar erő lekötése mellett, balszárnyával csatlakozzék a X.-hez, amint az tért nyert."

Az osztrák-magyar főparancsnokságot a csata menete aggasztotta, s ezért a szerb hadszíntérről az utolsó mozgóerőt, az 59. hadosztályt is az Isonzora tolta el. Ez élével július 22-én rakódott ki a Wippach völgyében.

Július 20-án a Mt. S. Michele délnyugati lejtőjén éjfél után megindított ellentámadás alkalmával a 96. gyalogezred az erős tűz miatt csak 2-300 lépésre közelíthette meg az olaszokat, míg a 3-as honvédek kis része eljutott a régi állásba. A déli órákban azonban az olaszok visszavetették ezt a csoportot s csak a 3-as honvédeknek a 17-es honvédekhez csatlakozó szélső balszárnya tartott ki az állásban. A 17-esek eleitől kezdve minden támadással szemben sziklaszilárdan helytálltak. Ekkor már megindult az olasz 3. hadseregnek a 20-ára elrendelt újabb nagy támadása. Az első délutáni órákban a Mt. S. Michele és S. Martino közt a harc erősen hullámzott; a 197-es magaslaton a 17-es honvédek visszaverték a támadásokat. A Perneczky-dandár balszárnyán pedig, ahol a 46., 61., 1. honvéd- és 4. honvéd ezredek részei erősen összekeveredve, szívósan védekeztek, elkeseredett kézitusa tombolt, különösen a 143-as rom környékén. Az ottani szorongatott helyzet láttára a szomszédos 14. hegyi dandár parancsnoka, miután dandára két támadást kivédett, 3 zászlóaljjal merészen az előrejutott ellenség oldalába tört s a 46-osokkal együtt az olaszokat visszaszorította. De a dandárparancsnok a sikert nem aknázhatta ki, mert közben védőszakaszát újabb támadás érte. Estig a dandár még három támadást visszavert s a népfelkelők is megtartották állásukat. Időközben a Mt. S. Michelen a helyzet válságosra fordult. 17 óra 30-kor bersaglierik tűntek fel a tetőn s a fontos magaslat az olasz Regina-dandár birtokába jutott, miközben más olasz csapatok S. Martinora nyomultak elő. De tüzérségünk összpontosított tüze gátat vetett ez utóbbiak továbbjutásának. Szerencsére a 17-es honvédek ekkor is szívósan helytálltak. Az ezred parancsnoka, Sipos Gyula alezredes, azért, mert állását a többszörös erejű ellenség támadásai ellen kiváló vitézséggel megvédelmezte és a válságos pillanatokban, midőn a Mt. S. Michelet az ellenség már elfoglalta, továbbra is állhatatosan kitartott, később a tiszti arany vitézségi érmet nyerte el.

József föherceg már a válság kiéleződése előtt megtette ellenintézkedéseit. A délutáni órákban 15 zászlóaljat vont össze. (köztük a hadseregtartalékból átengedett 12. hegyi dandárt és Schönner őrnagy kerékpároszászlóalját). Ezekkel azután Boog tábornok a 21-ére hajló éjjel megindította az ellentámadást.

Július 21-én az ellentámadás már 5 órakor visszaszerezte a Mt. S. Michelet s annak délnyugati nyúlványát, a szélső jobbszárnyon Kratochwill alezredes csapatai (a magyar kerékpáros és a 4./l. honvéd zászlóalj) szintén előrejutottak. A támadást Boog tábornok Sdraussina felé megfelelő anyagi megalapozás után (lőszer, víz stb.) másnap reggel szándékozott folytatni. A honvédek balszárnya a 143-as rom környékén elvesztett állásrészt éjjeli harccal visszafoglalta. Egyébként a már kimerült ellenség napközben csak a népfelkelők állását támadta meg újra, de sikertelenül.

Július 22-én a 4 órakor folytatott támadásunk kezdetben igen szépen előrejutott, de mivel 7 óra 30 körül 6-7 friss olasz zászlóalj ékelődött be a támadók közé, Boog tábornok védelemre rendelte csapatait a magaslati vonulaton. Az új állást azután az olaszok olyan heves tűzzel árasztották egy, hogy a forgalom teljesen megbénult és a rendkívül gyötrő vízhiányon sem lehetett segíteni. A 20. honvéd hadosztály már 1200 puskára zsugorodott össze, parancsnokságát a megbetegedett Nagy Pál tábornoktól Lukachich tábornok vette át. A 61. hadosztály arcvonalán főleg a balszárnyon folyt éjjeltől kezdve heves harc. A hősiesen küzdő 17- és 29-es népfelkelők azonban két. 6. hegyi dandárbeli zászlóalj támogatásával az éj foly imán visszaszerezték az elvesztett állásrészeket és napközben is kivédték a friss olasz 27. hadosztály részeinek többször megismételt rohantát. A hadijelentés is hangsúlyozta, hogy az itteni súlyos harcokban „a derék magyar népfelkelők ismét hősiesen helytálltak".

Július 23 és 24-én Boog tábornok alkörletében aránylagos nyugalom állt be, de az olasz tüzérség folytatta romboló munkáját. A Mt. S. Michele-S. Martino szakaszban (a 197-es magaslatig bezárólag) a legjobban megviselt csapatokat a hadseregtől átengedett 9. hegyi dandár váltotta fel (a szerb hadszíntérről érkezett 59. hadosztály egyik dandára). Perneczky tábornok védőszakaszát a 33. dandár parancsnoka, Pacor ezredes vette át. Védőszakaszába tartozott ekkor a 17. és 1. honvéd, a 61. és 46. közös ezred és a 76./III. zászlóalj. Boog tábornokot 25-én hajnalban Lukachich tábornok váltotta fel. A 3. honvéd ezred 240 fő harcos létszámmal került ki az arcvonalból, a 4-esek 740 fővel, a 17-esek 301, az 1-esek (26-án) 225 fővel.

A 61. hadosztálynál ezekben a napokban is válságos harc folyt. 23-án a népfelkelőknek csak nehezen sikerült a támogatásukra siető 2. és 6. hegyi dandár részeivel együtt az áttörést meghiúsítaniuk, majd a 24-i változatos harc után az olaszokat az állásból kivetniük. Utána a teljesen kimerült 17. népfelkelő ezredet a 2. hegyi dandár két zászlóalja váltotta fel. Előbbinek állománya a véres harcban 1087 főre apadt le. Este felé a 14. hegyi dandárt érte erős támadás. A dandár azonban a betört ellenséget kivetette az elragadott állásszakaszból és a kéőbbi rohamokkal szemben is helytállt. Ez az esti támadás már összefüggésben volt az olasz 3. hadsereg másnapi általános nagy támadásával. A csata első időszakában még a görzi hídfőben és a Krn vidékén folyt időnként erősebb harc. A görzi szakaszban lekötőtevékenységét az olasz VI. hadtest július 19-21-e közt döntést kereső erőfeszítéssé fokozta, de tartós sikert fölényes erejének heves rohamai ellenére sem ért el. A harcokban részt vett: a hídfő északi részén a 48./I. és 62./I., a középen az 52._//II. és 69./III., s a Podgoran átmenetileg a 64./III. zászlóalj, A Felső-Isonzon az olasz IV. hadtest július 19-e és 25-e közt ismét a Krn-állásunk áttörését erőszakolta. Az első rohamokat az 53./IV. zászlóalj kivédte, de 21-én egy előugró állásrészt (a 2163-as sziklapárkányon) elvesztett, a további heves támadásokat azután (a 2077-es magaslaton) a 37./IV. zászlóalj véresen visszaverte. A hadijelentés is kiemelte, hogy a támadások kivédésében a zászlóalj különösen kitüntette magát.

****

A csatának július 25-én kezdődő második időszakában az olasz 3. hadsereg erejének teljes latbavetésével indult újból támadásra, hogy Cadorna parancsa szerint a Karsztpilléreket „bármily áron is elfoglalja”. Megelőzőleg az arcvonalban álló három hadtestet megerősítette, illetőleg ezek legjobban kimerült csapatait felváltotta a XIV. hadtest és a 20. hadosztály (XIII. hadtest) csapatainak bevonásával. A támadó művelet röviden a következőképpen folyt le: az első két nagy csatanapon a támadást súlyát képező XI. hadtest S. Martino felé előrejutott s 20-án a Mt. S. Michelet elragadta, de hamarosan el is vesztette; a déli szárnyon a VII. hadtest sem tudta a Mt. dei sei Busi magaslatot megtartani, ellenben a középen előretörő megerősített X. hadtest a 20. honvéd és a 61. közös hadosztály belső szárnyát kissé visszaszorította. Cadorna tábornok újabb ellentámadástól tartván, még 3¹/₂ hadosztályt irányított a 3. hadsereghez. Július 27-től kezdve - mivel a XI. hadtest lökőereje már kimerült - a 3. hadsereg lemondott a Mt. S. Michele újabb megtámadásáról s a Doberdo nyugati szegélyén állások elragadásával igyekezett előbbre vinni arcvonalát. Az itteni heves harcok valóban némi területnyereséghez vezettek, de a Mt. dei sei Busi tartós elfoglalása nem. sikerült. Augusztus 3-án Cadorna beszüntette a hadműveletet s ezt követőleg 10-ig már csak helyi jellegű vállalkozások folytak, de minden különösebb siker nélkül.

Július 25-én Lukachich tábornok arcvonala ellen az olasz XI. hadtest két órás tüzelőkészítés után 9 óra 30-kor kelt rohamra. A S. Martinora vezető út mentén és a 197-es magaslatról az éjjel állásba ment és karsztharcban még járatlan 9. hegyi dandárunk ottani szárnyát az olasz 22. hadosztály egészen a községig visszaszorította, úgyhogy a 33. dandár is kénytelen volt csatlakozó szárnyát visszahajlítani. Délután azonban tartalékok harcbavetésével Lukachich tábornoknak sikerült a helyzetet megszilárdítania, sőt az eredeti állások nagyrészét is visszafoglalnia. A 33. dandár az olasz 19. hadosztálynak az állásba betört csapatait heves kézitusában és ellenlökésekkel estére kivetette. Éjjel a már nagyon megviselt 1. honvéd és a 61. közös ezredet a közben kiegészített 4. honvéd ezred és a Karintiából érkezett 61./III. zászlóalj váltotta fel.

A 61. hadosztálynál délelőtt a 14. hegyi dandár az olasz 27. hadosztály betört részeit még önerejéből kivetette az állásból, de délután válságosra fordult a helyzet, amikor a Selz és Polazzo közt rohamra kelt olasz 27. és 20. hadosztály több helyen behatolt csapataink állásába. A 16. népfelkelő hegyi dandár a hadosztálytartalék segítségével jórészt kiverte az ellenséget, de a 14. hegyi dandár védővonala este a vadul hullámzó harc elnyugvása után is olasz kézen maradt, a Mt. dei sei Busi magaslatot pedig az oldalozó nehéz tűz miatt ki kellett üríteni. Hajnali ellentámadásunk csak részben járt sikerrel. A 14. hegyi dandár véres éjjeli harc után, melybe a hadtesttől átengedett tiroli lövészezrednek megkésése következtében csak egy zászlóalj avatkozott be, a szárnyakon ismét a régi állás birtokába jutott, míg a középen 800 m. szélességben az ellenség megtartotta az elragadott állást; a Mt. dei sei Busit a 17-es népfelkelők 60%-os veszteség árán visszafoglalták; tovább délre a 101./II.- és egy bosnyák menetzászlóalj közvetlen az olasz vonal előtt elakadt. Ezek előnyomulásuk közben állományuk felét elvesztették.

Július 26-án az újabb olasz tömegrohamokkal a harc megint legnagyobb hevességre emelkedett. Lukachich tábornok alkörletében az olasz 21. hadosztály (21 zászlóalj) 18 közepes és nehéz üteg, valamint 3 tábori tüzérezred támogatása mellett megrohanta a Mt. S. Michelet, míg a 22. hadosztály (20 zászlóalj), súllyal S. Martinora tört. Utóbbi előrejutott s egyes alakulatai a magaslat ellen fordultak. A 21. hadosztály kezdetben az akadályok előtt elakadt, miközben tüzérségünk pusztító tüze a sűrűn felzárkózott oszlopokat erősen sujtotta, de azután három zászlóalj 11 órakor lendületes rohammal feljutott a Mt. S. Michele tetejére. Erre Lukachich tábornok a már készen tartott tartalékot azonnal harcbavetette. Alig egy óra mulya a 12. hegyi dandár részei és a budapesti 26. vadász-zászlóalj az olaszokat elűzték a magaslatról, míg más részek, köztük a 12./IV. zászlóalj, a lángban álló S. Martinót és 16 órára a 197-es magaslatot is visszafoglalták. Visszacsapásunk súlyosan érintette a XI. hadtestet. Csapataink jelentése szerint kb 1000 halott és 3000 sebesült maradt a csatatéren - olasz leírás szerint összesen 2958 fő. Az olasz éppen ezért később erősebb támadást már nem folytatott. A 33. dandár szakaszában a 4-es honvédek hősiesen helytálltak, mig a 46. ezred és a 76./III. zászlóalj változatos harc után az éj folyamán előrevont 17-es honvédek segítségével részben csak másnap vetette ki az éjszakán át az állásban maradt ellenséget.

A 61. hadosztálynál napközben a 14. hegyi dandárt az olaszok helyenként, főleg a 33. dandárhoz csatlakozó szárnyon kissé visszaszorították, majd 17 órakor a Mt. dei sei Busin is behatoltak az állásba, a magaslatot azonban csapataink hamarosan visszaszerezték. Csapataink hősies kitartása a kilencedik napja szakadatlanul tartó küzdelem ellenére is még mindig bámulatra méltó volt; kimerültségükre jellemző pl, hogy a Mt. dei sei Busi elleni támadó parancs kiadásakor a már teljesen kifáradt tiszteket alig lehetett ébrentartani.

Július 27-től augusztus 3-ig a Doberdo nyugati szegélyén folyt tovább a véres harc. Az olasz X. hadtest két hadosztálya, miután friss tartalékkal megerősödött és a 27. hadosztály balszárnya nap-nap mellett szívósan ostromolta a 61. hadosztály és a 33. dandár állását. E harcok közben VII. hadtestünk fokozatosan rendezte kötelékeit. A július 27. és 28-i erős rohamokat csapataink kivédték, a Mt. dei sei Busit a 17-es népfelkelők ellentámadása szerezte vissza. A 33. dandárnál a támadások visszaverése után a 4. honvéd- és a 46. közös ezredet, valamint a 76./III. zászlóaljat a 17. honvéd és 61. közösezred váltotta fel. A 46-osok 2¹/₂ zászlóalja 1990 fő veszteséggel került átmenetileg pihenőre. 29 és 30-án a 14. hegyi dandár az újabb támadásokat a 33. dandár támogatásával szintén visszaverte. A Mt. S. Michele-szakaszon az 1. és 3. honvéd ezred ment állásba, a kerékpáros zászlóalj maradt a jobbszárnyon; ugyanekkor Lukachich tábornok eddigi alkörletét kettéosztották, a 33. dandár szakaszát a 17. hadosztály parancsnoka vette át. 30-án éjjel és 31-én az olasz X. hadtest ismételten megrohanta a 61. és 17. hadosztály belső szárnyát; erősen hullámzó

harc után egy állásrész Polazzótól keletre kb 400 m. kiterjedésben olasz kézen maradt s augusztus 1-én a 14. hegyi dandárnak a hadtesttől rendelkezésre bocsátott 4. császárvadász ezreddel vállvetve végrehajtott ellentámadása nem járt kellő sikerrel. A 16. népfelkelő hegyi dandárt éjjeli támadások visszaverése után a 6. hegyi dandár váltotta fel. Utóbbinak Monfalcone feletti állásait előzőleg a szerb harctérről érkezett 19. népfelkelő hegyi dandár vette át. Augusztus 2 és 3-án az olaszok rnégegyszer megkísérelték, hogy a Mt. dei sei Busit és az attól északra húzódó állásokat elragadják, de az utolsó nagy támadásuk is véresen összeomlott. A 14. hegyi dandár ugyan többször súlyos helyzetbe került, mégis hősiesen helytállt. A harc közben olasz kézre jutott Mt. dei sei Busit az egri 60./II. zászlóalj bravuros ellentámadással szerezte vissza s a döntő eredményt kb 450 főnyi veszteség árán vívta ki; rohamaiban - az olasz foglyok csodálkozására - még seblázas és vérző sebesültek is résztvettek, sőt olyanok is, kik már vánszorogni sem tudtak, legalább tüzükkel igyekeztek hozzájárulni a sikerhez. Az egyik szakaszparancsnok, Horváth Károly főhadnagy, kiválóan vitéz magatartásáért később a tiszti arany vitézségi érmet nyerte el. A támadások visszaverése után a 14. dandárt, mely a csata kezdetétől fogva az első vonalban harcolt és már teljesen kimerült volt, a 2. hegyi dandár váltotta fel. A 17. hadosztálynál a 17. honvéd ezred helyére ismét a 46. közös ezred került.

Augusztus 4 és 10-e között az olaszok helyenkint még folytatták a támadást, főleg a 197-es magaslat, a 143-as rom és a Mt. dei sei Busi környékén. Az olasz 3. hadsereg parancsnoka követelte, hogy „minden nap jelentsen a hadtestnél egy lépést előre; és a már kiharcolt területnyereséget minden áron meg kell tartani." Ezek a legfeljebb 1-2 ezred erejű csoportokkal, de erős tűzelőkészítés után végrehajtott megrohanások igen veszteséges harcokat váltottak ki. Csapataink azonban nagyjában megtartották állásaikat. A 61. hadosztály utolsó harcaiban az 59. hadosztályhoz tartozó 18. hegyi dandár csapatai (a 31./III. gyalog, a 3., 15. és 26. vadász-zászló

aljak) is résztvettek. Közben az alkörlet vezetését augusztus 6-án az 59. hadosztály parancsnoka vette át. Augusztus 10-én az olaszok még Monfalconetól keletre a 19. népfelkelő hegyi dandár állását támadták meg. A magyar hadtápcsapatok fényesen állták a tűzkeresztséget s a támadást visszaverték, miközben 150 foglyot ejtettek.

Augusztus 10-e után a harc lassan a Doberdon is elcsendesedett, csak a tüzérségi zavaró tűz állandósult, mely az Isonzón még a csaták közötti szünetekben sem némult el.

****

A csata eredménye mutatja, hogy csapataink ismét győzedelmesen helytálltak. Védővonaluk a 24 napon át tartó harcban mindössze a Karszt szegélyén szorult helyenként, vagy ¹/₂ - ³/₄ km-re hátrább. Az olasz vezérkar összefoglalása szerint: „az osztrák-magyar védelem páncélja itt-ott engedett, de nem zúzódott szét. Ellenállóképessége még mindig hatalmasabbnak mutatkozott, mint a romboló eszközük, melyeket a támadáshoz összpontosítottak. Jórészt ezek elégtelensége fosztotta meg gyümölcsétől ama segítséget, amit az olasz főparancsnokság nyujtott azáltal, hogy majdnem összes tartalékát a támadó művelet táplálására adta." De, ha az olaszok nagy fölényét, hatalmas tüzérségi túlsúlyát és a heteken át ritka szívósággal folytatott támadásait, valamint a Karszt-fensíkon mutatkozó mostoha védelmi viszonyokat figyelembe vesszük, akkor meg kell állapítanunk, hogy csapatainknak teljesítménye rendkívüli volt és hősies küzdelmük a világháború történetében megfelelő értékelést érdemel. A Doberdon az erők aránytalanságát még az is fokozta, hogy az első vonalban álló zászlóaljaink az olasz tüzérségi tűzben annyira leapadtak, hogy csak névleg voltak zászlóaljak, lövegeink száma pedig az 1914 óta igénybe vett anyagnak a karszttalajon való gyors elhasználódása következtében több mint ¹/₃-dal csökkent. A VII. hadtest augusztus 6-i kimutatása szerint pl 76 löveg volt használhatatlan.

A diadalmas elhárítás azonban rendkívül nagy véráldozatokkal járt. 5. hadseregünk július 16-tól augusztus15-ig számítva összesen 46.658 főt vesztett, ebből kb 86% (41.267 fő) esett a VII. hadtestre (6523 halott, 22.992 sebesült és 11.752 eltűnt, vagy fekve maradt sebesült, stb.). Az olaszok vesztesége július 18-tól augusztus 3-ig 41.866 főt tett ki s 15-ig számítva kb ugyanannyit, mint a védőké. A Doberdon legerősebben szenvedett a 20. honvéd és a magyar kiegészítésű 17. közös hadosztály, továbbá a 16. honvéd s a felerészben magyar legénységű 14. és 2. hegyi dandár. Még a menetalakulatokkal történt kiegészítése után is pl a 20. honvéd hadosztály kereken 8000, a 17. hadosztály 3000 és a 14. hegyi dandár 2300 fővel maradt létszámon alul. Ezekből is kitűnik, hogy a harc oroszlánrészét magyar csapatok vívták meg. A két csatából több mint 24 olyan fegyvertényt vagy kimagasló teljesítményt ismerünk, melyekért magyarokat arany vitézségi éremmel tüntettek ki.

Az 1915 nyárvégi harc Tolmein körül.

Közvetlenül a 2. csata után Cadorna tábornok a Felső-lsonzon indított újabb hadműveletet azzal a szándékkal, hogy a Krn hegyvidékét Tolmeinnel együtt még az ottani zord időjárás előtt elfoglalja és ha ez sikerül, a 3. csatát majd erről a területről a plava-görzi arcvonal északi megkerülésével fogja bevezetni. A tolmeini 25 km-es arcvonalat XV. hadtestünk (20 zászlóalj és 25 üteg) tartotta megszállva; északi szárnyán Tolmeinig bezárólag az 50., a hídfőben és tovább délre az 1. hadosztály volt állásban. A támadást az olasz IV. hadtest zöme (kb. 50 zászlóalj és 37 üteg) augusztus 12-én két napig tartó tűzelőkészítéssel kezdte meg ésmtöbbszöri megszakítással, de különös szívóssággal, egész szeptember végéig folytatta. Az első nagy támadás 14 és 15-én az 50. hadosztályt érte. A Krn szikláin (2077-es ncagaslaton) a 33./IV.zászlóalj minden rohammal szemben helytállt; a Sleme-Nlrzli vrh hegyvonulaton a 3. hegyi dandár zászlóaljai (köztük a 66./II. és 4G./III.) az olasz 8. hadosztály (15 zászlóalj) támadásait szintén teljesen kivédték s annak súlyos (olasz adat szerint több mint 2700 főnyi) veszteséget okoztak.

Augusztus 16-án az olasz 7. hadosztály (15 zászlóalj 20 üteg támogatása mellett) a hídfőt védő

4 zászlóaljunkat rohanta meg. A hídfő északi részén csapataink (köztük az 5./II. zászlóalj Kosarcenál) helytálltak, a déli részen azonban az olaszok áttörték a 61-esek lejtállását és nagy

erőkkel felnyomultak az 588-as dombra. Csak a Selo melletti legdélibb támpont maradt kezünkön. A hídfőt már az áttörés veszélye fenyegette s az éj folyamán összevont tartalékok is (köztük a fél 61./I., a fél 85./III. és az 53./IV. zászlóalj) csak súlyos harcok árán tudták a dombvonulaton az olaszokat megállítani. Erre a szomszéd 50. hadosztály, bár szakaszában 18 és 19-én ismét erős támadásokat kellett kivédenie, tartalékát, a Krnről elvont 37./IV. zászlóaljat küldte segítségül. A nagyváradiak, azután 19-én a hozzájuk csatlakozott fél 85./III. zászlóaljjal vállvetve leszorították az ellenséget a dombvonulatról. De az eredeti lejtállás olasz kézen maradt. Augusztus 21-23-a közt az olaszok ismét erőszakolták a hídfő áttörését, de hasztalanul. Az eddigi hídfőharcokban az olaszok 2381, a védők 1831 főt vesztettek.

Augusztus utolsó hetében és szeptember elején a hegyvidéken beállt rossz időjárás miatt (5-én havazott is) csak néha volt hevesebb harc. 9- és 12-e közt az olaszok újból erősen ostromolták a hídfőt, de a már 7¹/₂ zászlóaljra erősödött védők (köztük még az 5./II., 53./IV. és fél 85./III.) az összes rohamokat visszaverték.

Augusztus 28 és 30-a közt az olasz 8. hadosztály és egy erős alpini csoport mégegyszer megkísérelte Tolmein elfoglalását. A Mrzli vrh déli nyúlványán többször betört olaszokat a 46-osok minduntalan kivetették állásukból. Tolmeintől északnyugatra Doljénál 28-án este egy teljesen lerombolt árokrész a támadó olasz alpínik és gyalogság kezére került s 29-én hajnalban a falutól északra húzódó (Vodil vrh) magaslat lejtőjén is betörtek az olaszok. Utóbbi helyen az előrejutott alpiniket Paduschitzky százados a hirtelen összeszedett kis erővel (a 46., 37. és 30-as zászlóaljak egy-egy félszázadával) bravurosan és messzire visszavetette. A Doljenél elvesztett 60 m. széles árkot a védő rutének 29-ére hajló éjjel egy fél 37-es század támogatásával háromszor foglalták vissza és vesztették el, majd másnap éjjel, a 72-esek, 46-osok és 34-esek két századával megerősödve még három ízben. De a súlyos véráldozattal végrehajtott rohamok ellenére az árok végül mégis az olaszoké maradt.

Végeredményben a Tolmein körüli harcok az olaszok kudarcával végződtek. Csapataink kivédték a fölényes erővel végrehajtott nagy támadásokat s később a hídfőben és Doljenél veszendőbe ment állásrészt is - futóároktámadással - visszaszerezték.