Vitéz Kubinyi Gyula - A Magyar Katona - Isoznócsaták 10. és 11. Isonzo-csata

Irta:vitéz Kubinyi Gyula

1917-ben csapatainknak még két védelmi csatát kellett megvívniok az Isonzo mentén. A központi hatalmak, miután decemberi békeajánlatuk nem talált meghallgatásra, egyelőre időnyerés céljából és erőik megfogyatkozása miatt a szárazföldön védekező hadviselést folytattak, a tengeren pedig megkezdték a korlátlan búvárhajóharcot. Hadvezetőségünk ugyan januárban Olaszország ellen közös támadást javasolt, az új német hadvezetőség (Hindenburg - Ludendorff) azonban nem volt hajlandó a kívánt tizenkét hadosztályt hosszabb időre egy távolabb eső arcvonalon lekötni. Cadorna tartott is attól, hogy a központi hatalmak - különösen a márciusi orosz forradalom kitörése után - Olaszország ellen vetik latba erejüket s mindenekelőtt francia és angol segítséget kívánt. Csak miután segítséget kérő tárgyalása eredménytelen maradt, szánta rá magát egy újabb támadó hadművelet megindítására; ekkor is azért, mert időközben kiderült, hogy az oroszok arcvonala helytáll és a szövetségesek áprilisban megkezdett nagy támadása folytán a központi hatalmak erői megbízhatóan le vannak kötve. Így az újabb olasz támadás - a 10. csata - csak május 12-én kezdődött meg.

5. hadseregünk a kb 6 hónapig tartó harcszünetben alaposan felkészülhetett a várható támadások elhárítására. Ereje a keleti hadszintérről kapott erősítésekkei tizenhét hadosztályra emelkedett. A 20. honvéd hadosztály kivált a hadsereg kötelékéből (tüzérsége azonban helyén maradt), de az új seregtestek között volt a magyar kiegészítésű 7. közös és a 41. honvéd hadosztály. Az anyagi felkészültség is megnyugtatóbb lett; bár a nyersanyag erősen megcsappant az országban, hadiiparunk fokozott erőfeszítéssel mégis előteremtette a szükségletet, különösen a korszerű harceszközöket, ha mennyiség tekintetében e téren az olaszokkal nem is versenyezhettünk. Az állományokat is sikerült kiegészíteni és az utánpótlást biztosítani, mégpedig a hadkötelezettség

kiterjesztése és a pótlás megszervezése révén; a legtöbbet szenvedett magyar csapatok már erősen keverve voltak más nemzetiségűekkel, így pl a 46. ezred negyedrészben nyolc különféle ajkú legénységből tevődött össze. Általában azonban elmondhatjuk, hogy a magyar csapatok szelleme ezeket is magával ragadta, úgyhogy minden katona becsülettel s hűen teljesítette kötelességét. Előrehaladott volt a kiképzés az állásharcra, valamint a korszerű harceszközökkel felszerelt rohamosztagok és járőrök megszervezése. A védőállást a Karszt-fennsíkon is mélységbe tagolva építették ki; az első - 1.a. - vonal mögött 150-400 méterre volt az 1. b. és e mögött vagy 1000 méterre az 1.c. vonal, ezek a kavernákkal s a védőövben elhelyezett géppuska-, aknavető-fészkekkel és kisebb tartalékokkal együttesen, részben a korszerű állásharchoz szükséges megerődített terület jellegével bírtak.

* * *

A 10. Isonzo-csatához (1917 május 12-től június 5-ig) Cadorna az Isonzo-arcvonalon 32¹/₂ hadosztályt állított sorompóba s főtartalékként még egy hadosztályt, két dandárt, egy alpini-csoportot, tizenkét kerékpároszászlóaljat és egy lovashadosztályt helyezett készenlétbe. Igya harcbavetett erő és a romboló eszközök mérvénél, valamint a harc tartamánál fogva ez a csata lényegesen felülmúlta az előzők méreteit. Az, erők aránya azonban most már csak megközelítőleg volt 1:2 az olaszok javára. Olaszoknál (a főtartalékot nem számítva): 392 zászlóalj, 41 lovasszázad, 2638 löveg (ebből 1383 közepes és nehéz), 1249 aknavető, 22 repülőszázad és 12 léggömbosztag állt harcra készen; az 5. hadseregnél (a trieszti és fiumei körlet, valamint a légelhárító és ároklövegek beszámításával) összesen: 215 zászlóalj (ebből 44 Landsturm- és népfelkelő), 1470 löveg (ebből csak 450 közepes és nehéz), 434 aknavető, 12 repülőszázad és 2 léggömbosztag.

$Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\325kep.jpg$ Cadorna főcélja volt: Trieszt felé végrehajtott áttöréssel, a Trestelj és Hermada magaslatok elérése. A terv az volt, hogy a Tolmeintől a tengerig terjedő arcvonalon végrehajtandó, hatalmas tűzelőkészítés után az első időszakban a középső Isonzon alakított „görzi hadsereg” 12¹/₂ hadosztálya (148 zászlóalj, 1270 löveg és 682 aknavető) elfoglalja a Kuk-Mt. Santo-Mt. S. Gabriele-S.Marco magaslatok vonalát, míg az arcvonal többi részén a csapatok főleg csak lekötő tevékenységet fejtenek ki; a második időszakban következik azután a 3. hadsereg 16 hadosztályának (192 zászlóalj, 1042 löveg és 528 aknavető) döntő támadása főlökéssel a Hermadara, de egyúttal a görzi hadsereg is folytatja támadását.

Május 12-én reggeltől kezdve az olasz tüzérség és aknavetők tömege Tolmeintől a tengerig pusztító hatástűzzel árasztotta el az állás területét és a hátsó terepet; ezzel egyidejűleg az olasz légierő is működésbe lépett. Tüzérségünk főleg a gyalogság előretöréseinek meghiúsítására és a kellemetlen ütegek leküzdésére szorítkozott. A nagy tüzérségi csata 14-én délig dühöngött. Hatását egy harctéri leírás következőkben vázolta: „A fedezékek lassan eltűntek, a drótakadályok helyeit csak itt-ott kiálló-cölöpök és drótfoszlányok jelezték. A nehéz gránátok nyomában járó füstfelhő lassan gomolygott a szélcsendben s kilátást és tájékozódást lehetetlenné tett. A Karszt vonaglott, nyögött a vas- és ólomzápor kegyetlen csapása alatt. Egyetlen szűnni nem akaró dörgés rázkódtatta a levegőt és pattanásig őrölte a megfeszült idegekét. Az első nap este már minden romokban hevert. Az emberek tölcsérekben és kavernákban húzódtak meg s ott állták étlen-szomjan mindazokat a borzalmakat, amelyeket csak egy szóval lehet kifejezni: Isonzo-csata. Az összes csapatjelentések szerint azonban a legénység erkölcsi állapota kifogástalan!”

* * *

Május 14-én délben megindult az olasz görzi hadsereg nagy támadása XVII. és XVI. hadtestünk ellen. A XVII. hadtest (62. és 57. hadosztály) a Bainsizza fennsík nyugati szegélyét tartotta rnegszállva a Mt. S. Gabrieleig bezárólag, míg a XVI. tovább délre a görzi szakaszt. A XVII. hadtestnél az olaszoknak többször megismételt tömegrohamát, mely főleg a plavai szakasz áttörésére irányult, a 62. hadosztály kötelékébe tartozó 121. dandár teljeseit kivédte. A pécsi 52./II. zászlóalj a P1ava felé előugró 383-as magaslaton öt fölényes erővel végrehajtott támadást vert véresen vissza, az ötödik után pedig előretört és foglyokkal tért vissza; a dandár kötelékébe tartozó 4./VI., 5./III. népfelkelő- és a kezdetben tartalékban volt 69./III. zászlóalj szintén hősiesen verekedett. Az 57. hadosztálynál a Mt. Santo és a S. Gabriele elleni támadások délután jórészt már tüzérségünk kiváló hatású tüzében összeomlottak; 19 órakor azonban az olaszok váratlanul betörtek a Mt. Santo zárda-csúcsát védő 25./III. népfelkelő zászlóalj állásába és ezzel a gerinc északi részén álló 6./IV. népfelkelő zászlóaljat is válságos helyzetbe hozták. De a tartalék: a 34./II. zászlóalj azonnal előretört és lendületes ellentámadással megsemmisítette a betört ellenséget, sőt a fogságba esett zágrábi népfelkelőket is kiszabadította. Este Boroevic tartalékából a 106. Landsturm-hadosztályt adta a veszélyeztetett szakasz megerősítésére. A XVI. hadtest szakaszában Görztől keletre az 58. hadosztály - kötelékében a Sv. Katarinun a 85./11[. és egy 2-es népfelkelő zászlóalj, S. Marconát a 96. ezred - tovább délre a pozsonyi 14. hadosztály jobbszárnya, részben ellenlökésekkel és tüzérségünk mintaszerű együttműködése mellett, teljesen visszaverte az olaszok egységes, mélyen tagozódott támadásait. 15-én az olaszok még fokozták heves támadásaikat, hogy a Kuk, Mt. Santo, S. Gabriele, S. Marco magaslatok vonalát birtokukba ejtsék. A XVII. hadtestnél a Zagoratól délre húzódó lejtállás elveszett s a védők a Kuk magaslatra kényszerültek hátrálni, de a 383-as dombon a pécsiek, valamint az ezekhez északra csatlakozó 4-es népfelkelők, elszigetelt helyzetükben is rendíthetetlenül kitartottak s a Mt. Santo és S. Gabriele elkeseredett harcok után is hiánytalanul kezükön maradt. Canaletól északra előző éjjel az olaszoknak sikerült átkelniök a folyón, tovább jutni azonban nem tudtak s később kénytelenek voltak visszatérni a nyugati partra. A XVI. hadtest csapatai erős megpróbáltatásuk ellenére is törhetetlenül helytálltak. Az olasz görzi hadsereg még 20-áig hevesen erőszakolta az áttörést. 16 és 17-én csapataink többször kivetették az állásból a Kuk hegyhátra betört olaszokat, de végül is Badoglio tábornoknak szívósan küzdő II. hadteste Landsturm-csapatok tűzbevetése ellenére is visszaszorította csapatainkat s ennek következtében a hősiesen tartott 383-as dombot a pécsieknek parancsra ki kellett üríteniök, mivel már a bekerítés veszélye fenyegette őket. A Kuk hegyhát elfoglalásával elért sikerüket az olaszok a Vodice, Mt. Santo és S. Gabriele elfoglalásával igyekeztek kibővíteni, de a folyton friss erőkkel táplált és pokoli tűzzel támogatott tömegrohamaik kudarccal végződtek. A Vodice magaslatra rohamozó ellenség visszaverésében - a hadijelentés szerint - különös dícséretet érdemelt a kassai 34./II. zászlóalj. A XVI. hadtest az összes támadásokat kivédte; az utolsó este egy olasz dandár minden tűzelőkészítés nélkül végrehajtott meglepő megrohanással kísérletezett, de ily módon csapatainkat legyőzni nem lehetett. A harcokban a 14. hadosztály magyar ezredei: a 48., 71., 72. és 76. ezred, valamint a 11. vadászzászlóalj egyöntetűen hősiesen helytálltak.

A comeni fennsíkon az olasz 3. hadsereg még csak balszárnyával tört előre támadásra, hogy közvetve támogassa a görzi hadsereget, egyébként lekötő előretörésekre szorítkozott. A fennsík északi részén a Wippachtól Kostanjevicaig bezárólag a VII. hadtest (44. Landwehr, 17. közös és 41. honvéd hadosztály) volt állásban, tovább délre a tengerig a XXIII. hadtest (28., 7. és 16. hadosztály). Május 14-én és 15-én az olaszok támadásait a VII. hadtest csapatai teljesen kivédték. Főleg a 17. hadosztály szakaszában folyt elkeseredett küzdelem; a Fajti hrib 464-es és attól délre a 378-as magaslat ötször cserélt gazdát, végre is előbbi a 39-esek, utóbbi a 46-osok birtokában maradt. Egyes támadásokat Kostanjevica környékén a honvédek, Jamianotól nyugatra pedig a 7. és 16. hadosztály csapatai hiusítottak meg. 16-tól kezdve a harc elcsendesedett. 21-én a 28. hadosztályt a 10. váltotta fel.

Még a csata első időszakában, május 18-án, az 5. hadsereget a tizedszeri hősies küzdelméért az „Isonzo-hadsereg” elnevezéssel tüntették ki. Csapataink a második időszak súlyos harcnapjaiban is azon voltak, - mint alább látni fogjuk - hogy ennek a névnek is sok újabb dicsőséget szerezzenek.

Május 23-án végre megkezdődött az olasz 3. hadseregnek már régóta várt, döntést kereső főtámadása, de ezzel egyidejűleg a görzi hadsereg is folytatta a 20-án félbeszakított támadását. 40 km szélességben dúlt a nagy harc, melyben az olasz tömegek Plava és a tenger között mindenütt leghevesebb tűztámogatás mellett hat napon át páratlan szívóssággal rontottak rá csapataink állására. A comeni fennsíkon az olasz 3. hadsereg súllyal a Hermada felé erőszakolta XXIII. hadtestünk arcvonalának áttörését, de éppen oly hevesen támadta meg VII. hadtestünket is. Ennek az olasz hadseregnek ereje közben 17 hadosztályra, azaz 208 zászlóaljra, 1170 lövegre és 536 aknavetőre emelkedett, s a főerő mögött még a főtartalékból négy dandár, egy lovashadosztály és öt kerékpáros-zászlóalj állt.
A XXIII. hadtesttel szemben némileg érvényesült az olaszok háromszoros erőfölénye. 23-án 10 órás megsemmisítő tűz után rohamra kelt olasz XIII. hadtest (három hadosztály első lépcsőben és ugyanannyi másodikban) elkeseredett harc közben áttört a 10. hadosztály balszárnyán (Lukatictól nyugatra), valamint kevéssel utána a 7. hadosztálynak balszárnyán álló 38./IV. zászlóaljnál is (a doberdoi tó közelében Jamiano irányában) és a két áttörési hely között részben hátba támadta s erősen sújtotta a hősiesen védekező 68./III., IV., és 38./III. zászlóaljakat. A közelben lévő tartalékok azonnal előretörtek s kezdetben javítottak is valamennyit a helyzeten: a 68./I. zászlóalj vakmerő lökéssel a betódult olasz tömegbe rést ütött és még az 1 a. vonalon is túljutott; Jamiano felől a 38./I. zászlóalj esett meglepően az ezred hátába jutott ellenség közé. Utóbbinak harcával Nika János főhadnagy, 38-as századparancsnok azzal, hogy „kezdeményezően a már bekerítő ellenség megtámadását határozta el s szándékát vakmerően és vitézül sikerre vitte", a tiszti arany vitézségi érmet nyerte el. Később azonban az olaszok a leghevesebb tüzükkel mitsem törődő és minduntalan ellentámadásra lendülő csapatainkat a közben a harcba, beavatkozott 68./II. és 37./III. zászlóaljjal együtt, a Jamianotól északkeletre eső magaslatokra, a Fornaza-dombokra szorították vissza. Ezek birtokáért azután vadul hullámzó küzdelem tombolt; az egyes magaslatok ismételten gazdát cseréltek, de végül az erősebb ellenség birtokába jutottak. Csapataink az ottani 1c. vonalban állították meg az ellenséget. A hadtest déli szárnyán a 16. hadosztály csapatai (a 2., 31. ezred, 62./I., 64./III., IV. zászlóalj) a délután folyamán hősiesen kivédték a hét dandár erejű olasz VII. hadtest támadásait. A jobbszárnyat bekerítő ellenséget, mely a szomszédnál áttört, s a 2./I. zászlóaljat elvágta, a 2./IV. zászlóalj lendületes ellenrohammal kiverte az állásból. Este azonban a trieszti vasút mentén az olaszok áttörték a 31-esek vonalát. Erre éjjel a hadtest még állva maradt arcvonalát a 7. hadosztály magasságába, Hudilog-Flondar-S. Giovanni vonalába vitték hátra, Boroevic pedig tartalékának jórészét a veszélyeztetett déli szárny mögé irányította. A 24-i harcokat Jamiano környékén a 37. ezred hajnali ellentámadása indította el, de azután csakhamar az ellenség is folytatta a támadást, mégpedig részben friss $Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\326kep.jpg$ dandárokkal. A nagyváradi 37-eseknek sikerült is elszánt rohamaikkal három magaslatot visszaszerezniök és azokat 18 olasz rohammal szemben megtartaniok. Déltájban a 9. hadosztály kötelékébe tartozó 17. dandár támogatásukra ideérkezett. Ekkor az utolsó jamianoi magaslat is újra csapataink birtokába került. Este felé azonban mind ez, mind pedig a szomszédos dombok egy hatalmas olasz oldaltámadás következtében újra elvesztek, de azután a fölényes erejű támadót sikerült megállítani. A 37. gyalogezred hősies harcát a hadijelentés is méltatta; parancsnoka Baumann József alezredes a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét nyerte el, Sályi Géza 37-es hadnagy pedig, „kiválóan vitéz magatartásáért”, a tiszti arany vitézségi érmet. A 16. hadosztály szakaszában a harc erősen hullámzott s bár az ellenség egymást követve lendítette előre rohamhullámait, csapataink megtartották a Flondar-S. Giovanni vonalában lévő állásokat. Az itteni harcokban Cikely István alezredes, a 62./I. zászlóaljparancsnoka „mint harccsoport parancsnok kiválóan vitéz magatartásával és azzal, hogy kezdeményező rendelkezései révén a 23-án betört ellenséget támadólag vezetett kemény harcban visszavetette, valamint a 24 és 25-én elveszett állásokat visszavette”, a tiszti arany vitézségi érmet érdemelte ki. Az olaszok még május 28-ig folytatták elszánt tömegtámadásaikat, hogy a Hermadara vezető utat kierőszakolják. A 10. és a 9. hadosztály helytállt (utóbbi az erősen vérzett 7-et váltotta fel), csak a 16. hadosztály szorult hátra Medeazzaig. Tartalékaink 26-i ellentámadása csak ezt a helyzetet tudta megrögzíteni, azonban az olaszok sem érték el céljukat: az áttörést a Hermadanal

A comeni fennsík északi részén is elkeseredett harc folyt május 23-tól 28-ig. Itt a magyar VII. hadtest a tíz dandár-erejű olasz XI. hadtestnek fölényes erővel végrehajtott összes támadásait megszokott szívóssággal kivédte és a többször betört ellenséget ismételten kivetette az állásból. Hősiesen küzdöttek a 17. hadosztálynál állásban volt 39-esek és 61-esek a Fajti-hrib-szakaszban, a 41. honvéd hadosztálynál Kostanjevicatól északra a 20-as honvédek s a falutól nyugatra a 12-es és a 32-es honvédek. A harc gyúpontján a Kostanjevicanál áttört nagy erőt a 31-es honvédek véres harcban gyűrték le és elszánt ellenlökésekkel vetették ki az állásból. A hadijelentés szerint: 23-án „a magyar 39-esek és 61-esek, valamint a kipróbált honvéd csapatok történelmüket új ragyogó diadallapokkal gyarapították”, 26-án pedig „a harcok főterhe mint mindig, a minden dícséreten felülálló gyalogságunkra nehezedett. A 12., 31. honvéd ezred és a 20./III. honvéd zászlóalj 48 órán belül 17 ellenséges támadást vert vissza". Kostanjevica visszaszerzésénél a főérdem Szilárd Béla 31-es főhadnagyot illeti, aki ezért nemcsak a Lipót-rend lovagkeresztjét nyerte el, hanem még a tiszti arany vitézségi érmet is, mert „századát kiválóan vitézül és merészen vezette, a visszafoglalandó vonalon túl öntevékenyen előrenyomult és elszigetelt helyzetében a nagyobberejű ellenséggel szemben hősies elszántsággal kitartott, míg erősítések nem érkeztek”. Draganits Ferenc 31-es hadnagy-századparancsnok hősies és eredményes magatartásáért szintén a tiszti arany vitézségi érmet nyerte el. Végül is a VII. hadtest nemcsak állását tartotta meg, hanem a honvédek egyes osztagait még a XXIII. hadtest jobbszárnyának súlyos harcába való beavatkozásra utasította. Csapataink hősies harca révén a VII. hadtest parancsnoka, Scharitzer György gyalogsági tábornok a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét nyerte el.

A Középsö-Isonzon vívott harcokban az olasz görzi hadsereg szintén kudarcot vallott. Lekötő erőfeszítésével még azt a célt sem érte el, hogy az ottani hadseregtartalék eltolását a Hermada felé meggátolja. Leghevesebb volt a harc a Vodice-Mt. Santo gerincén, de csak Plavatól keletre jutott egy magaslat (a 383-as) olasz kézre.

Május 28-án Cadorna a támadóműveletet beszüntette. Ezzel azonban a csata még neve ért véget. Ez alkalommal az Isonzo-hadsereg kedvezőbb helyzetben volt, mint bármely eddigi csatában, mert hiszen ezúttal még érintetlen tartalékai voltak s május végén még a keleti hadszíntérről ideérkezett az erdélyi 35. hadosztály és az alpesi arcvonalról is egy-két csapattest. A 35. hadosztály megérkezése lehetővé tette, hogy a déli szárny helyzetét némileg megjavítsák és ott az olaszokat egy kisebb visszacsapással a Hermada veszélyes közelségéből eltávolítsák. A tervszerű támadást a 28. és a 35. hadosztály egy része, a 12. hegyi dandárral együtt, június 4-én hajtotta végre. Megelőző este a Fajti-hrib-Kostanjevica szakaszban a VII. hadtest tüntető támadást hajtott végre, mely alkalommal a 39-esek elfoglalták a Fajti-hrib nyugati, olasz csúcsát és ezt csak másnap ürítették ki, önként. Június 4-én csapataink, köztük a 63./III., IV. és 51./I. zászlóalj, 40 perces megsemmisítő tűz után rohamra törtek előre és visszafoglalták a Flondar-S. Giovanni 1c. vonalat. Négy olasz dandárt megsemmisítettek és 7000 foglyot ejtettek, majd 5-én kivédték az ellenség erős ellentámadásait. Este a Flondar-állás védelmét a 64. ezred vette át s a még 6-ig tartó harcban a foglyok száma 10.000-re emelkedett. Az ellentámadás kiváló vezetéséért Schneider altábornagynak, a 28. hadosztály parancsnokának a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét adományozták.

A lezajlott csatában az olaszok erőik és romboló tűzeszközeik tömeges latbavetése és a legnagyobb áldozatoktól vissza nem riadó, kiméletlen harcvezetésük ellenére sem tudtak az Isonzo védői fölé kerekedni. A szerény eredmény: Plava mellett a Kuk-hegyhát elfoglalása és a Karszt déli részén elért 1¹/₂-2 km mélységű területnyereség semmiképpen sem volt arányban a tűzbevetett erővel és a véráldozat nagyságával. Az olaszok 159.000 főt vesztettek (ebből 35.000 halott, 96.000 sebesült és 27.000 fogoly), Isonzo-hadseregünk pedig 76.300 főt (ebből 7300 halott, 45.000 sebesült és 23.400 fogoly). Légiharcban 22 olasz gépet lőttünk le, de a mi repülüink is sok gépet vesztettek. Csapataink hősies erőfeszítése végül is hosszabb időre megbénította az ellenséget és hetek múltak el, amíg új harcra került a sor. Magyarok közül ebben az időszakban 45-en nyerték el az arany vitézségi érmet. A csata végén Boroevic vezérezredest, mint győzelmes hadvezért, az lsonzo-menti 1915-17. évi hadműveletekért a katonai Mária Terézia-rend középkeresztjével tüntették ki; e magas elismerés egyúttal méltón domborította ki csapatainknak az eddigi csatákban véghezvitt teljesítményét és az Isonzo-védelem nagy horderejét.

* * *

A 11. Isonzo-csata (augusztus 18-szeptember 13) volt az olaszok utolsó támadó hadművelete az Isonzon és az erők, valamint a rombolóeszközök alkalmazása, úgyszintén a célkitűzések tekintetében minden eddigit felülmúlt. A csatához Cadorna 46 gyalog és 21/ lovashadosztályt, összesen vagy 620 zászlóaljat, 1400 könnyű, 2148 közepes és nehéz löveget, 1752 aknavetőt helyezett készenlétbe. Az összegyűjtött erő a beosztott felesszámú és önálló dandárok, alpini csoportok, kerékpáros zászlóaljak beszámításával kb 51 hadosztályt tett ki; mindemellett lélekszám szerinti ereje a védőinkét az alpesi arcvonalon is lényegesen túlszárnyalta. Kitűnik ebből, hogy az olaszok még mindig dúslakodtak emberanyagban és segélyforrásokban és hogy Cadorna a májusi súlyos veszteségek ellenére is hat hadosztályt és sok nehéz üteget állított hadba a csataszünetben. aA Monarchiában ellenben ekkor már az egyre súlyosodó közgazdasági helyzet a

$Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\328terkep50.jpg$

hadviselésre is hatással volt. Iparunk nyersanyagszűke miatt a fokozódó nagy csaták szükségleteivel már nem tudott lépést tartani. A hadifelszereléssel, ruházattal és élelmiszerrel is mindinkább takarékoskodni kellett. Az emberanyag pótlásával is baj volt már. Így Isonzo-hadseregünk a 11. csata kezdetén anyagi tekintetben sok nehézséggel küzdött, de mindez semmiképpen sem érintette csapataink bizakodó harci szellemét, miként az ellenség óriási erőbeli és anyagi fölénye se. A csataszünetben az Isonzo-hadsereg csak egy hadosztállyal erősödött meg. Az előző csatában súlyosan vérzett 7.- és 16.-, valamint a 160. Landsturm-hadosztályt a keleti handszíntérről érkezett osztrák seregtestekkel cserélték ki. Az Isonzo-hadsereg ereje a csata kezdetén mindössze: 18 hadosztály, azaz 249 zászlóalj, 1113 könnyű, 413 közepes és nehéz löveg volt, az aknavetők száma alig változott. A Laibachnál álló főtartalék és egyéb más arcvonalról érkezett csapatok beszámításával a hadsereg egész ereje 21¹/₂ hadosztályt tett ki. A csata végén a hadsereg harcsávjába érkezett még a 20. honvéd s utána két osztrák hadosztály.

Az augusztus 18-i erőelosztást vázlatunk tünteti fel.

Az olasz támadó terv szerint: Capello tábornok 2. hadserege (315 zászlóalj, 2070 löveg, 996 aknavető) a Középső-Isonzon, Tolmein és a S. Gabriele közt tör előre, elfoglalja a bainsizzai és ternovai fennsíkot. De Capello tábornok Tolmein elfoglalására különös súlyt vetett s ezért a támadást XV. hadtestünk arcvonalára is kiterjesztette. Ezzel egyidőben a 3. hadsereg (252 zászlóalj, 1360 löveg, 756 aknavető) elfoglalja az egész comeni fennsíkot, míg a középen, a görzi medencében a VIII. hadtest készen áll a siker kihasználására, illetőleg dél vagy észak felé való előretörésre. Főtartalék négy hadosztály és tizenkét kerékpároszászlóalj.

Augusztus 14-től kezdve az olasz tüzérségi és légi tevékenység már erősen fokozódott. Tolmein közelében egy nehéz bomba felrobbantotta lőszerraktárunkat. Ezeken a napokon a Krn-állást a légberepítés veszélye fenyegette. De Hoffmann Gyuro főhadnagy, a 13./8. árkászszázad 30 emberével gyorsan ellentárnát fúrt, hatástalanná tette a robbantásra már előkészített aknát és elűzte az olasz aknászokat. Vakmerő fegyvertényével nem csak ottani védőinket mentette meg, hanem visszatartotta a meglepett olaszokat a tervezett támadástól. Ezért a Mária Terézia-rend lovagkeresztjével tüntették ki.

A csatát augusztus 18-án lehengerlően hatalmas romboló tűz vezette be. Ez a tűz a Mrzli vrhtől le a tengerig erősen sujtotta az állásokat. A löveg- és aknavetőtűz egész éjjelen át is tartott s másnap megindult a két olasz hadsereg egységes tömegtámadása.

A XV. hadtest szakaszában az olaszok 19 és 20-án hevesen ostromolták csapatainknak a Mrzli vrhen lévő állását s egyidejűleg Tolmein felé és a hídfő ellen is előtöréseket kíséreltek meg. A támadásokat az 50. hadosztály és 7. hegyi dandár nagy részben magyar csapatai teljesen visszaverték. Így a tolmeini hídfőt és tovább északra a Krnig terjedő arcvonalrészt mindvégig megtartottuk. A hídfőtől délre az Isonzo-mentén kb 6 km kiterjedésben a 19./IX. és a 4./V. népfelkelő zászlóalj a 19-ére a folyón átkelt fölényes erejű ellenséggel szemben még akkor is hősiesen helytállt, amikor a szomszédos hadosztálynál áttört nagyerejű csapatok már átkarolással fenyegették. 20-án népfelkelőink egy Landwehr-ezreddel megerősödtek és lépésről-lépésre engedtek az erős nyomásnak s végül 24-én, összefüggésben a déli szomszédnál történt eseményekkel, arcvonalukat Kal községig hajlították hátra. Az új állás helyzetének megszilárdítására a XV. hadtest a máshol nélkülözhető csapatokat, köztük a 61./I., 25./IV. és 66./II., továbbá a Tirolból érkezett 64./II., III. és 63./I. zászlóaljat itt tűzvonalba rendelte. Ezután meg is hiusult az olaszoknak minden további arra irányuló erőfeszítése, hogy a tolmeini hídfőt oldalba és hátba támadják és elfoglalják. A 4./V. népfelkelő zászlóalj parancsnoka, Iskrics János 86-os százados, aki Auzza környékén elszigetelt helyzetében is helytállt és csak parancsra vonult vissza, csoportjának kiválóan hősies vezetéséért a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét nyerte el.A Bainsizza-fennsíkon (a XXIV. hadtest védőszakaszában) az olasz 2. hadsereg gondosan előkészített fölényes támadásával már lényegesebb eredményt harcolt ki.

19-én hajnalban az olasz XXIV. hadtest (négy és fél hadosztály) Auzza és Canale között kikényszerítette az Isonzon való átkelést. Az itt küzdő 21. Landwehr-hadosztály nagy veszteséget szenvedett és hátrálásra kényszerült. A következő napokon, bár a 24. hadosztály csapataival megerősödött, ismét meghátrált. Tovább délre a Mt. S. Gabrielere húzódó és szintén erősen megtámadott arcvonalunk azonban helytállt. 22-én az olaszok, részben friss erővel és az olasz király szemeláttára tovább üldözték az említett két osztrák hadosztályt, túlhaladtak a Vrh és 788-as magaslat vonalán, minek következtében a 160. Landsturm-hadosztály Ravne-Vodice vonalába kényszerült hátra. Az áttörést a hadsereg déli szárnyáról ideérkezett 73. hadosztály hiúsította meg, ugyanez ellenlökéseivel részsikereket is ért el. Parancsnoka, Goiginger L. altábornagy átvette a veszélyeztetett harcsáv védelmét. Ugyanezen a napon Károly király Arz gyalogsági tábornokkal együtt Ternovaról figyelte a csata menetét. Előzőleg Arz közölte Boroeviccsel, hogy a keleti hadszíntérről erősítéseket indít el, de ezeknek megérkezése egyhamar nem várható, elmondta azt is, hogy a németekkel együtt Tolmein és Flitsch környékéről kiinduló tehermentesitő támadást terveznek. Erre Boroevic elhatározta, hogy csapatai ütőképességének megtartása érdekében addig is kiüríti az egész Bainsizza fennsíkot. 23-án azonban az alvezetőknek, különösen pedig Goiginger altábornagynak javaslatára hozzájárult a fennsík keleti részének további megtartásához. 23-a folyamán újabb ellentámadásra az ellenség megtorpant s 24-ére hajló éjjel XXIV. hadtestünk utóvédek biztosítása mellett Kal-Vrhovec-878-as magassági pont-Madoni-Zagorje-M. S. Gabriele vonalát szállta meg. Így a fennsík nagyobb részének elvesztését, valamint az eddig hősiesen védelmezett M. Santo kiürítését az olaszok, ha még korántsem döntő, de kétségen kívül jelentős eredményként könyvelhették el. $Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\329kep.jpg$ A görzi szakaszban 19 és 20-án az olasz VIII. hadtest négy hadosztály) nappal és éjjel is hevesen, de eredménytelenül ostromolta XVI. hadtestünk egész arcvonalát. 21-én a 3. hadsereg támogatása céljából véghezvitt tömeglökése főleg a déli szárnyat érte, a pozsonyi 14. hadosztály magyar csapatai azonban egy lépést sem hátráltak. 22-én a harc itt ellanyhult s csak 23-án a S. Gabrielehez csatlakozó szárnyon élénkült meg ismét.

A comeni fennsíkon a VII. hadtest és a XXIII. hadtest zöme rendületlenül állta az olasz 3. hadsereg heves és mindúntalan kiméletlenül megismételt támadásait. Az olasz gyalogság erőfölénye meghaladta a háromszorost s az olaszok 1400 lövegével csak 624, 756 aknavetőjével pedig csak igen csekély számú azonos fegyvert állíthattunk szembe. Augusztus 19 és 20-án a VII. hadtest csapatai az ellenség minden erőfeszítésével dacoltak és teljes egészükben megtartották állásukat. Főleg a 17. hadosztály volt a harcok gyúpontjában, a Fajti-hrib környékén a 46-osok, az ettől délre eső magaslatokon pedig a 39-esek ellenállásán törtek meg az olaszok rohamai. A repülők is beavatkoztak a harcokba s légi harcban öt gépet lőttek le. A XXIII. hadtest jobbszárnyán a 12. hadosztály 19-én Selotól északnyugatra az „1 c.” vonalba kényszerült hátra. Másnap hajnalban végrehajtott ellentámadása elakadt s az ez után megindult újabb tömeglökés még jobban hátra szorította a hadosztályt. A 35. hadosztály csapatai fényes tanujelét adták hősiességüknek, amikor a mindkét napon és éjjel is folyó kegyetlen harcban megvédték a Flondar-menti állásukat. A 28. hadosztály elkeseredett küzdelemben vetette ki állásából a helyenként betört ellenséget.

Augusztus 21-én az olasz 3. hadsereg még jobban fokozta erőfeszítését. Hajnaltól kezdve az egész arcvonalon egymást követték a tömegtámadások. A VII. hadtest ezúttal is fényesen helytállt. Az olaszok itt főleg a 17. hadosztály állásának áttörését erőszakolták, hogy ily módon a Hermada hátába jussanak. A rendkívüli véres harcban a 39- és 46-osok elkeseredett ellenlökésekkel vetették ki az állásukba helyenként betört tömegeket. A Fajti hribtől délre eső 378-as magaslatnak kiválóan hősies védelmezéséért a 39./IV. zászlóalj parancsnokát, Popovits Konstantin őrnagyot a Mária Terézia-rend lovagkeresztjével tüntették ki. A XXIII. hadtest szakaszában a 12. hadosztály maradékai, a tűzbevetett 9. hadosztállyal együtt, helytálltak, éjjel utóbbi átvette az állást. Hősiesen küzdött a 35. és a 28. hadosztály a Hermadatól nyugatra, hogy megakadályozza az áttörést. A harc az 1a. és 1c. vonal közt erősen hullámzott s a folyton megismétlődő lökéseket minden alkalommal ellenlökés követte. Végül is az erdélyi ezredek megtartották állásukat; különösen páratlan szívóssággal küzdöttek a 63-asok a Flondar melletti 146-os magaslaton. Eniek a kulcspontnak hősies védelmezéséért Franek Frigyes főhadnagy, 63-as századparancsnokot a Mária Terézia-rend lovagkeresztjével tüntették ki. A 28. hadosztály a súlyos harcban Medeazzaig szorult hátra, de végső erőfeszítés árán az ellenséget az 1c. vonalra vetette vissza.

A jelentéktelen eredmény és a súlyos veszteség Cadornanak kedvét szegte. Elhatározta, hogy a Karszton nem folytatja a harcot. Ezért a 3. hadsereget a támadás beszüntetése mellett utasította, hogy nehéz tüzérségének és aknavetőinek egy részét a 2. hadseregnek adja át, hogy az ottani eredmény jobban kihasználható legyen, De két napba telt, mire ezt a parancsot végrehajtották. A VII. hadtest az olaszok lökéseit hamar elintézte, bár a 39-eseknél még mindig heves harc tombolt. A 24-ére hajló éjjel a 43-asok váltották fel ezt az ezredet. A XXIV. hadtestnél a harc hevessége még semmiképpen sem csökkent, sőt 23-a volt a legsúlyosabb csatanap. De egyúttal ugyanez volt az erdélyi 35. és a 28. hadosztály egyik legdicsőségesebb napja is. A csapatok szinte emberfeletti kitartással állták a pokoli tüzet. A fölényes erejű támadó pedig a Flondar-S. Giovanni vonalában véghezvitt helyi betöréseken nem jutott túl. Augusztus 24-én harcszünet állt be, mely szeptember elejéig tartott. 24-én a 35. hadosztályt a 10. váltotta fel, s a tartalékban volt 41. hadosztály később a XXIV. hadtest jobbszárnyán került alkalmazásra.

Augusztus 24-én Boroevic vezérezredes csoportparancsnoksága alatt az Isonzo-hadsereget két hadseregre tagolták. Az 1. a XVI., VII. és XXIII. hadtestből alakult Wurm táborszernagy vezetésével, a 2. pedig a XV., XIV. és az új IV. hadtestből Henriquez gyalogsági tábornok vezetésével. Megerősítésként útban volt a keleti hadszíntérről a 20. honvéd hadosztályt követően a 19. és az 53. hadosztály (utóbbi egyelőre három népfelkelő ezreddel, továbbá Tirolból az 50. gyalogezred és egy Landwehr-dandár.

A Tolmein és Wippach közötti harcsávban a szünet csak átmenetinek bizonyult. Az olasz 2. hadsereg, mihelyt megközelítette csapatainknak a Bainsizza-fennsíkon lévő új védőállását és tüzérségét előre csoportosította, újból támadásra kelt, hogy egyrészt a tolmeini hídfő hátába kerüljön, másrészt a Cepovan völgyén át és Ternovara előrejusson. Emellett Cadorna utasítására a támadást a Görztől északra és keletre fekvő magaslatra is kiterjesztette. A hadsereg tűzcsöveinek száma közben 1550 közepes és nehéz s 850 könnyű lövegre emelkedett, valamint sok aknavetővel is szaporodott. A harc 25-én, lobbant fel és az 1. hadosztály déli szárnyán, valamint a XXIV. és XVI. hadtestünk egész arcvonalán napokon át nagy hevességgel tombolt s végül is a Mt. S. Gabriele-S. Marco birtokáért folyt elkeseredett küzdelemben csúcsosodott ki.

$Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\330kep.jpg$ A Bainsizza-fennsíkon az új védővonal megrohanásával az olaszok nem értek el sikert. Lom községen át Tolmein irányába tervezett áttörési kísérletük meghiúsult. Tovább délre, bár helyenként igen változatos harc folyt, védőink szintén helytálltak s így elsietettnek bizonyult az olaszoknak az az intézkedése, hogy a Ternova felé végrehajtandó üldözésre készen tartott lovashadosztályt és három kerékpároszászlóaljat 26-án előreirányították. Az olaszoknak minden erőfeszítése ellenére a S. Gabriele is kezünkön maradt. Görztől keletre, különösen a S. Marco környékén folyó súlyos harcban is sikerült a nagy támadásokat kivédeni. Ezekben a harcokban a károlyvárosi 96. ezred, valamint a 14. hadosztály csapatai hősiesen verekedtek. Az augusztus 29-éig tartott harcok eredménytelenségének láttára az olasz 3. hadsereg beszüntette a IV., XXVII., XIV. és XXIV. hadtest támadóműveletét és a támadást a II., VI. és VIII. hadtest sávjára korlátozta, súlyt vetvén mindenekelőtt Mt. S. Gabrielenek és környező magaslatainak elfoglalására. Ehhez az intézkedéshez Cadorna is hozzájárult s a hadművelet végrehajtásánál a legnagyobb erély és a legerősebb tűzhatás kifejtését követelte.

A S. Gabriele jelentősége a Mt. Santo átengedése óta napról-napra nőtt s előugró és kimagasló fekvésénél fogva ez a magaslati állás az Isonzo-védelem legfontosabb kulcspontjává vált. E hegytömb ellen, melyen csapataink állása alig volt 2 km széles és ³/₄ km mély, az olaszok temérdek könnyű tüzérségen és aknavetőn kívül nem kevesebb mint 700 közepes és nehéz löveget vonultattak fel. Cadorna „La guerra" című könyve szerint, a csekély célterületet tekintve, ez volt a világháború legnagyobb tüzérségi- és aknavető-tűzösszpontosítása. A folytonos pokoli tűz közepette az olaszok nap-nap mellett többször törtek rohamra. A magaslat birtokáért még akkor is folytatódott a véres harc, amidőn szeptember 1-én a támadások a szomszédos szakaszokon már megszűntek. Idővel tizenhárom olasz dandár vérzett el a rohamokban s a védő is csak tartalékoknak folytonos tűzbevetése mellett tudott, helytállani. A S. Gabrielen harcoló csapataink, melyek közt ebben az időszakban a kassai 34./II., a pécsi 52./II., a székesfehérvári 69./III. a gyulai 2./I. népfelkelőzászlóalj és a gyulafehérvári 50. ezred szerepelt, elévülhetetlen dicsőséget vívtak ki maguknak. Szeptember 4-6 voltak különösen súlyos napok. 4-én végrehajtott tömegrohamaikkal az olaszok bajba sodorták az éjjel állásba ment Landsturm-csapatokat s csak a felváltáskor még helyükön maradt csapatok, köztük az 50-esek és a gyulai népfelkelők tartottak ki. A védelem sikeres vezetéséért Laxa tábornokot, a 18. dandár parancsnokát a Mária Terézia-rend lovagkeresztjével tüntették ki.

Közben a comeni fennsík déli részén szeptember 4-én hadtestünk ellentámadásba ment át. Mialatt itt az olaszok hadműveletük beszüntetése után védelemre rendezkedtek be és csak kisebb vállalkozásokkal, tűzzel és repülőkkel zavarták védőinket, Csicserics altábornagy, a XIII. hadtest parancsnoka, előkészületet tett, hogy viszszafoglalja az augusztusi harcokban elveszett 1 a. vonalat. Célja volt ezzel, hogy elűzze az ellenséget a Hermada közeléből. A főtámadást - mint a 10. Isonzo-csatában - a Hermada-szakaszból Schneider altábornagy vezette a 28. és a 35. hadosztállyal. Tartalék volt a fél 10. hadosztály. Ugyanekkor a 41. honvéd hadosztály kötelékébe tartozó 20. és 31. ezrednek Selon át végrehajtandó előretöréssel az ottani 1.c. vonal visszaszerzését kellett megkísérelnie. 4-én a tüzérségünknek virradatkor végrehajtott tűzcsapása
$Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\331kep.jpg$ után 5 óra 30-kor a főcsoport gyalogsága rohamra tört és egy óra leforgása alatt visszafoglalta az 1 a. vonalat. Az ellenség heves ellentámadásokkal válaszolt, de csak Flondar környékén sikerült benyomulnia az állásba. Az 51-esek és a 62-esek azonban elszánt ellenrohamaikkal részben kivetették, részben pedig elreteszelték az olaszokat. Az északi szárnyon honvédeink támadása kezdeti siker után igen erős ellenállásra talált. A honvédek benyomultak Seloba, de azután áthatolhatatlan tüzérségi és géppuska tűzfüggönybe ütköztek s elakadtak. Erre Csicserics altábornagy visszarendelte őket. Szeptember 5-én az 1 a. vonal teljesen a támadó főcsoport birtokába került s azt a 28. és a 35. hadosztály hősiesen küzdő csapatai az olaszoknak 8-áig tartó támadásai ellen megvédték. A véres harcban az ellenség súlyos veszteséget szenvedett és összesen 6783 fogoly maradt csapataink kezén. Visszacsapásunkkal a csata a déli szárnyon be is fejeződött.

Ezek után már csak a Mt. S. Gabrielen folyt tovább a véres harc. A hegytömböt az olasz tüzérség és gyalogság majdnem három oldalról körülfogta. Elfoglalását Capello tábornok mindenáron erőszakolta, de mivel 7-éig minden erőfeszítés meddőnek bizonyult, csapataink ellenállását „tüzérségi ostrommal" akarta megtörni oly módon, hogy éjjel-nappal folytatott tömegtűzzel a védőket felörli, összeköttetéseiktől elvágja és így megadásra kényszeríti. A pokoli tűz szeptember 8-tól 10-ig tartott s ezalatt kb 45.000 lövés zúdult csapataink állására. Utána 11-én két olasz dandár előretört, hogy a rohaméretté lőtt állást megszállja. Az olaszok meglepetésére azonban ugyanakkor „felmorzsoltnak" vélt védőink is ellentámadásra lendültek. Közben ugyanis Tirolból megérkezett a 14. gyalogezred és keletről a 20. honvéd hadosztály s bár a magasabb parancsnokok egyöntetű véleménye szerint a magaslat megvédése huzamosabb időn át lehetetlennek látszott, 11- és 12-én a 14. ezred támadásba fogott. A 81. honvéd dandárt (azaz az 1. és 20. ezredet) is előrevitték és ez a három ezred a 13-áig tartott véres harcban kiverte az olaszokat a legveszélyesebb betörési pontokról. 13-tól kezdve az olasz tűz valamicskét vesztett erejéből, mindazonáltal a súlyos harc tovább folyt az olaszok által „Monte del Morte"-nak (halálhegynek) elkeresztelt magaslat birtokáért. A honvédeket 15-én vitték állásba s 16-án végleg a honvéd hadosztály vette át a magaslat védelmét.

A szeptemberi hasztalan erőfeszítéssel tulajdonképpen le is zárult az Isonzon az olaszok utolsó támadó művelete. A Mt. S. Gabriele azonban továbbra is a harci események gyúpontjában állott. Az olaszok nehéz tüze majdnem megszakítás nélkül, éjjel-nappal sujtotta csapataink állását és a hátsó terepet s egészen október 20-áig mindúntalan heves támadások érték honvédeink arcvonalát. A védelem nehéz feladatát azonban honvédeinknek sikerült emberfeletti küzdelem árán megoldaniuk. E feladat fontosságát mutatja, hogy a S. Gabriele megtartásától nemcsak a görzi medence védelmének a sorsa függött, hanem a flitsch-tolmeini tehermentesítő támadás tervszerű megindítása is. Ha egy hegycsúcs megérdemli, hogy hőseink emlékműve díszítse, akkor ez a S. Gabriele. Ez a magaslat - akárcsak a Mt. S. Michele - örökkön-örökké emlékeztetni fog bennünket hős csapataink dicsőséges harci tetteire. A IV. hadtestnek a harcsávban vezénylő parancsnokát, Schönburg herceg lovassági tábornokot a Mária Terézia-rend középkeresztjével tüntettek ki. A 20. honvéd hadosztály parancsnoka, Lukachich Géza tábornok a tiszti arany vitézségi érmet nyerte azért, mert a S. Gabrielen a IX. 16.-X. 27. közt vívott harcban tanusított személyes vitézségével lehetővé tette e hadászatilag fontos magaslat megtartását; Kratochvil Károly ezredes, a 81. honvéd dandár ideiglenes parancsnoka a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét kapta meg azért, mert a Mt. S. Gabriele védelmében a szeptember 16-tól október 16-ig terjedő időben kezdeményező és vitéz magatartásával lényegesen hozzájárult ennek a fontos, az egész Isonzo-arcvonalra jelentőséggel bíró támaszpontnak megtartásához és ahhoz, hogy ezáltal a 12. Isonzo-csatában támadó hadműveletünkre sor kerülhetett. Kimagasló fegyvertényekért magyarok közül több mint 48 katonát tüntettek ki arany vitézségi éremmel.

A 11. csata eredménye volt az olaszok számára, hogy a Bainsizza fennsíkon nagy területnyereséghez jutottak, kb 17 km szélessségű és 6-7 km mélységű területet hódítottak el, és hogy a comeni fennsíkon arcvonalunk egy helyen (Selo környékén) kissé benyomódott, de a kitűzött célokat az arcvonal egyik részén sem érték el. A csata mindkét fél számára szörnyű véráldozattal járt. Az olaszok kereken 166.000 főt vesztettek: 40.000 halottat, 108.000 sebesültet és 18.000 eltüntet; csapataink vesztesége 97.754 főt tett ki: halott 10.563, megsebesült 52.150; eltünt 35.041, ezeken felül megbetegedett 20.000 fő. A tüzérség lövegeinek 38%-a vált harcképtelenné, ebből 244 csőrobbanás következtében, elveszett 36 löveg. Tüzérségünk augusztus 18-tól szeptember 6-ig eltüzelt 1¹/₂millió könnyű, ¹/₄ millió közepes és 22.000 nehéz mozsár-lövedéket.

* * *

Az 1917. évi utolsó két csatában az olaszok a gyalogság és a rombolóeszközök tömeges latbavetése révén messze túlszárnyalták eddigi erőfeszítésüket. Ezek a csaták szembetűnőleg megmutatták, mily naggyá fejlődtek a viszonyok az Isonzon és hogy az idő mennyire az entente-hatalmaknak dolgozott. Csapataink - elsősorban a magyar Isonzo-harcosok - ugyan végső erőfeszítésükkel még mindig megállították a fölényes erővel és eszközökkel végrehajtott nagy támadásokat, de már kérdésessé vált, hogy felőrlődésük következtében lépést tudnak-e majd tartani az ellenség fölényének folytonos növekedésével. Erre való tekintettel hadvezetőségünk végre megtette az előkészületeket egy nagyszabású tehermentesítő támadáshoz, miközben az ágyúk a S. Gabrielen még mindig dörögtek. - Az október 24-én kezdődő 12. Isonzo-csata átütő sikerrel járt. Csapatainknak nemcsak az Isonzon fojtogató erőt sikerült lerázniuk magukról, hanem arcvonalukat a Piaveig sikerült előrevinniük.

Az Isonzo-csatáknak a háború sorsára gyakorolt hatását a háború utáni olasz katonai irodalom úgy állítja be, hogy ezekben a csatákban Olaszország a Monarchia erejét felmorzsolta. Ezt az állítást részben el kell fogadnunk. Nem lehet tagadnunk ugyanis, hogy a sorozatos küzdelmek erősen fogyasztották véderőnket s a legjobbjaink véreztek el itt. Azt sem lehet vitatnunk, hogy a bomlást okozó, főképpen gazdasági és szociális területre tartozó tényezők az Isonzo-csaták által fokozódtak s a hadifáradtsággal együtt „circulus vitiosus” módjára tovább hatottak az országban. De az éremnek két oldala van. Az Isonzo-csaták nyomában járó bomlás az olasz hadseregnél gyorsabban éreztette hatását, mint nálunk. Első látható jele ennek 1917. októberi támadásunk alkalmával mutatkozott. Nem utolsó sorban ugyanis az olasz hadseregben érlelődő bomlásnak köszönhettük az óriási sikert. Csakhogy az olasz hadsereg szorongatott helyzetében a nyugati hatalmak hatalmas támogatásával és a mienknél jóval kedvezőbb anyagi viszonyok közt újból talpra ugrott. Hogy ezt megtehesse, abban kétségtelenül még a Piave, a „Szent folyó” is nagy segítségére volt. A Monarchiában viszont a talaj egyre alkalmasabb lett az elvetemült, hazátlan emberek által elvetett bomlasztó mag befogadására.

$Leírás: Leírás: C:\02.39.gyalogezred 1914-18\Isonzó-csaták\Isonzó-csaták képek\332kep.jpg$