Halomsorjan.hu

A MAGYAR KATONA

Az Isonzo poklában

Irta: vitéz Kubinyi Gyula

Az 5.Isonzo-csata

Az 1915. évi őszi csatákat hosszabb szünet követte, de ez sem jelentett lényegesebb nyugalmat az Isonzo védőinek. Január folyamán csapataink helyenként sikeres vállalkozásokat hajtottak végre, hogy visszaszerezzenek egyes elvesztett állásrészeket. Február közepétől kezdve azután az olaszok - újabb támadásuk előkészítésére - árokmegközelítéssel és aknafolyosók előrehajtásával igyekeztek az Isonzo-védelem kulcspontjához férkőzni s ez a tevékenységük állandó és mindenféle technikai és közelharceszközökkel vívott állásharcokra vezetett. Majd közbejött a rövid, tüntetés jellegű 5. Isonzo-csata (március 11-16. ). Közvetlenül utána csapatainknak, bár erejüket seregtestek elvonásával gyengítették, a déltiroli hadjáratunk előkészítésének leplezésére és annak megindítása előtt, sorozatos vállalkozásokkal kellett az lsonzon álló olasz haderőket lekötniök.

Később az olaszok is több lekötő és elterelő célzatú támadást hajtottak végre. Közben májustól kezdve az árok- és aknaharc erősen fokozódott, különösen a Doberdon, ahol végül csak a VII. hadtestünk gáztámadása könnyitett a Mt. S. Michele-S. Martino védőszakasz szorongatott helyzetén. A harcok folyamán csapataink több sikert könyvelhettek el és javítottak állásaikon; máskülönben az arcvonal általában azonos maradt az, őszi csaták végén kialakult helyzettel.

Az alábbiakban csak egyes, magyar katonák nevéhez fűződő teljesítményeket ismertetünk:

A görzi hídfőben Oslavijanál november végén beékelődött olaszokat január 14-én este az 52./II. és 80./I. zászlóalj megrohanta és egy óra leforgása alatt elfoglalta az erősen kiépített és sűrűn megszállva tartott állást, miközben közel 1000 foglyot ejtett, 4 géppuskát és 2 aknavetőt zsákmányolt. De 16-án az állás ismét elveszett A veszteség ez alkalommal 584 főt tett ki, az

olaszoké 2293 főt. Végül a csapatok 24-i újabb vállalkozását siker koronázta; az 52./II., fél 69./III. és egy dalmát zászlóalj végleg kivetette az olaszokat az állásból. Ezúttal kb 1200 fogoly, több géppuska és aknavető maradt a zászlóaljak kezén. Veszteségük 334 főt, az olaszoké pedig 2307 főt tett ki. A tolmeini szakaszban is sikerült a 37-eseknek Dolje mellett egy árkot, az 53-asoknak pedig a hídfőben egy elvesztett lejtállást visszaszerezniök. Az utóbbit futóárok-megközelítéssel.

Az 5. Isonzo-csatában az olasz gyalogság két napi heves tűzelőkészítés után március 13-án reggel zuhogó esőben indult támadásra. De csak egyes helyeken; egyébütt csak tüntetett. Legerősebb volt a harc S. Martino környékén, ahol a 46-osok két rohamot véresen visszavertek; a S. Michele felé húzódó lejtőn a 3-as honvédek kivédték a támadást, míg a falutól délnyugatra esti sarokállásba három helyen is befészkelődött ellenséget a következő éjjeleken a 43-asok lángszóró segítségével és a 39-es ezred 80 önként jelentkezett kézigránátharcosának támogatásával vetették ki az állásból. 15-én a Mt. S. Michele északi nyulványán betört olaszokat rövid tusa után a 4-es honvédek űzték vissza eredeti állásukba. A Selz feletti állásban a 17-es népfelkelők állították meg a támadókat. 16-án a gyalogsági harc ellanyhult.

A déltiroli támadással összefüggő tüntető tevékenység folyamán csapataink sok sikeres vállalkozást hajtottak végre. Megemlítést érdemel ezek közül: március 17-én a tolmeini hídfő északi részén az 5./II. és 25./IV. zászlóalj betört az olasz árokba; a 25-ös zászlóalj elfoglalt Ciginytől délre egy támpontot. A hídfő déli részéből az 53/III. és 86./III. osztagai a szemközti magaslatra nyomultak fel s itt 779 foglyot ejtettek s több géppuskát és aknavetőt zsákmányoltak. A Mrzli vrh déli nyulványán 17-én Paduschitzky százados két 46-os századdal meglepetésszerűen megrohant egy erős támpontot s azt öt fő veszteség árán elfoglalta és meg is tartotta. 125 fogoly és 3 géppuska került a kezére. Paduschitzky százados ezért a fegyvertényéért és az 1915 június 2-i hősies magatartásáért a tiszti arany vitézségi érmet nyerte el. Április 13-án a 46./III. zászlóalj még egy támpontot elfoglalt s május 15-én is behatolt az olasz árokba. A Doberdon április 8-án az l-es honvédek a Mt. S. Michele délnyugati lejtőjén, a 39-esek S. Martinonál, 24-én a 61esek ugyanitt, 24-én és 29-én a 3-as honvédek a Mt. S. Michele északi nyulványán betörtek az ellenség vonalába, foglyokat ejtettek és előretolt olasz árokfőket romboltak szét. Az olaszok erős ellenakciókkal

válaszoltak, de csak Selznél értek el sikert, ahol változatos harc után a 16. honvéd hegyi dandár vonalát kissé benyomták. Ugyanitt 17- és 26-a közt újból heves harc fejlődött ki; közben 25-én a már kimerült 17-es népfelhelők támogatására a szomszédos 19. népfelkelő hegyi dandár szakaszából iderendelték a 4./I., 19./I. és 19./IV. hadtápzászlóaljat. Ugyanekkor összeomlott egy újabb olasz előretörés. Ezt kihasználta a három zászlóalj. Megrohanta a visszaözönlő olaszokat és az előzőleg elvesztett állásrészt is visszafoglalta. Május első felében a földalatti aknaharc is felélénkült; az olaszok aknamunkáját, mely főleg a Mt. S. Michele-S. Martino állásaink felrobbantására irányult, VII. hadtestünk ellenaknák fúrásával akarta elhárítani. S. Martinonál a 17. hadosztály megelőzte az olaszokat. Az első aknát május 8-án Norny főhadnagy komáromi árkászai robbantották a 30-40 méterre fekvő olasz állás alatt; a robbantás sikerét látva a védőszakaszból Heim Géza főhadnagy - parancs ellenére - egy 46-os századdal azonnal előretört, megszállta a kb 60 m átmérőjű tölcsért és azt meg is védte; viszont az olaszoknak 8- és 9-én elsietve felrobbantott aknái nem érintették csapataink vonalát. Heim főhadnagy fegyvertényéért, mivel a védelem szempontjából kedvezőbb viszonyokat teremtett, a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét nyerte el. A tovább folyó akna- és tölcsérharcban különösen kitüntek a 4-es és 17-es honvédek, a Mt. S. Michele északi nyulványán. S. Martinonál 14-én este néhány 61-es század betört az olaszok vonalába és heves harcban 15-én megtartott egy kb 300 m széles árkot. A csatlakozó állás alatt utászaink aknát robantottak és a tölcsért megszálló 43-asok 16-án véres kézigránátharcban verték vissza a támadó ellenséget.

A május második felében és június folyamán mindjobban fokozódó árok- és aknaharcot végül is június 29-i gáztámadásunk akasztotta meg hosszabb időre. A vállalkozás teljesen meglepte és súlyosan megkárosította az olaszokat. Az elgázosítást egyébként harcászatilag nem lehetett kihasználni; a Wippach-Isonzo sarokban szélcsend volt s ezért a beépített 6000 gázpalack fele nem kerülhetett kifuvásra s így elmaradt az oldalozó ütegek ellen tervezett akció. Mt. S. Micheleről a támadásra kelt 17./I. és 1./III. honvéd zászlóalj elfoglalta az olaszok 2., illetőleg, 1. vonalát, S. Martinotól délnyugatra pedig a 61./III. a 197-es magaslatot, de azután parancsra mindhárom zászlóalj visszavonult. A veszteség ez alkalommal összesen 1572 fő volt; ebből 36 gázhalott és 185 gázbeteg. Az olaszok hivatalos becslése szerint kb 200 tisztet és 6.500 főt vesztettek; ebből kb 100 tiszt és 2.600 fő halott, a többi gázsérült vagy sebesült. Júliusban már csak a Doberdo déli részén voltak erősebb harcok.

Ebben az időszakban a gyalogságnak kb fele, a tüzérségnek ²/₃-a és a műszaki csapatoknak fele volt magyar. Új magyar kötelék: a 209. népfelkelő dandár (2./l., II., 4./VI., 5./III., 26./IV., 30./VI. és 31./III. zászlóalj); elkerült Déltirolba nyolc magyar zászlóalj s júniusban más hadszíntérre a 61. hadosztály (16. honvéd- és 19. népfelkelő hegyi dandár). Kiváló fegyvertényekért a magyarok közül 15-őt tüntettek ki arany vitézségi éremmel.

Az állománymozgás 1915 december közepétől 1916 július végéig igen élénk volt, ha tulajdonképpeni csata nem is zajlott le ebben az időben. A véres veszteség összesen 54.970 főt tett ki, megbetegedett 76.600, felgyógyult (sebesült és beteg) 59.660 fő, összes fogyaték: 72.010 fő.

A 6. Isonzo-csata.

1916 augusztus 4-16.

Az előző időszakban az 1916 tavaszán megindított déltiroli támadásunk erősen keresztezte az olasz hadvezetőség tervét; az olaszok ugyanis első ízben kényszerültek védekezésre s kénytelenek voltak erejük nagyrészét a tiroli határon latba vetni. Visszavágásuk azonban váratlanul hamar következett be. Amint az ottani harcok elcsendesedtek, Cadorna az összesen 11 hadosztályt s sok nehéz tüzérséget és ugyancsak sok aknavetőt kitevő nélkülözhető erőt ügyesen leplezett tömegszállításokkal az Isonzora dobta át. Az olaszok a támadás előkészületeit is oly észrevétlenül

hajtották végre, hogy mikor vezetőségünk azokat felismerte, a kiszemelt sávban: a 20 km széles görzi hídfő és a Mt. S. Michele-S. Martino arcvonalrész előtt már óriási számbeli fölényű erők álltak támadásra készen. Az augusztus 3-áig érkezett hét hadosztálynyi erősítéssel az olasz 2. és 3. hadsereg ereje a következő volt: 21 hadosztály, 2 alpini csoport és 2 gyalogosított lovashadosztály, másszóval 266 zászlóalj, 73 lovasszázad, 1765 löveg, ebből 680 közepes és nehéz, 876 aknavető-, 9 repülőszázad. A 3. hadsereg, melynek a főtámadást kellett végrehajtania, 2,148.408 tüzérségi lövedékkel rendelkezett. A csata folyamán érkezett még: 4 hadosztály, 2 dandár és 1 lovashadosztály, azaz 67 zászlóalj, 28 lovasszázad, 34 üteg és 10 aknavetőüteg.

5. hadseregünknek augusztus elején a Krntől a tengerig terjedő arcvonal védelmére mindössze 8 hadosztály állt rendelkezésére: 104 zászlóalj (közöttük 28 Landsturm és népfelkelő), 7 lovasszázad, 584 löveg, ebből 147 közepes és nehéz, 51 gyalogsági ágyú, 333 akna- és 54 gránátvető, 5 repülőszázad. A gyalogságnak 46%-a volt magyar (48 zászlóalj), a tüzérségnek közel fele (116 ütegből 57) és 23 műszaki század közül 10. Egyébként - a csapatok s főleg a tüzérség nagy számbeli fogyatékosságától eltekintve - védelmi berendezkedésünk sokkal magasabb fokú volt, mint bármely eddigi csatában. A görzi és tolmeini hídfőt kiépítése szentpontjából a korszerű tábori erődítés mintapéldájának lehetett tekinteni. Itt a csapatok kényelméről is messzemenően gondoskodhattak, pl a kavernákat villanyvilágítással-, szellőztető- és fűtőberendezéssel is felszerelték. A Doberdon is sok helyen támasz- és felvételi állással egészítették ki a harcállást s a dolinákhoz, kavernákhoz vezető homokzsákokkal vagy kőfalakkal védett összekötő utakkal együtt az állás már némileg szintén mélységbetagozottnak volt mondható. A kőfedezékek helyett is sikerült lassankint talajba robbantott árkokat vagy kettős homokzsák-fedezékeket teremteni. Ezeket srapnelhatás és időjárás ellen nagyobbára még mindig tető óvta a velejáró veszély ellenére is. A lőrésekbe acélpajzsot építettek be, kézigránát ellen dróthálókat alkalmaztak, oldalozó tűz ellen pedig sűrűn harántfalakat is. Kavernák és bombamentes óvóhelyek építése tekintetében is jelentős haladást értek el. De a Doberdo mostoha viszonyai között csapataink tengődése ezekben a karsztalatti lebújokban és a nedves barlangokban egyik harctér nyomoruságával sem volt összehasonlítható, bár idővel

minden lehető megtörtént, hogy katonáink állandó ottani élete tűrhetőbb legyen. A VII. hadtest 2. védővonala a Mt. S. Michele északi nyulványán és délkeleti lejtőjén párszáz méterre az 1. vonal mögött húzódott, majd S. Martino és Doberdo községektől keletre folytatódott dél felé; a 3. védővonal a Vallonetól keletre esett, de kiépítése még igen kezdetleges volt.

Az olasz támadási terv szerint a 3. hadsereg főerőfeszítése a görzi hídfő és a Mt. S. Michele elfoglalására irányult. Csapatait Cadorna „Görz" jelszavával indította el, mely szónak varázsereje alkalmas volt arra, hogy egyrészt a déltiroli harcokban megtépázott katonai szellemet emelje, másrészt a már csüggedő háborús hangulatba új lelkesedést öntsön. A harcokat augusztus 4-én a 3. hadsereg tüntető támadással vezette be a Selz-Monfalcone szakaszban, hogy figyelmünket és tartalékainkat a trieszti irányra terelje. A támadás átmeheti betörések után meghiusult, de ekkor már egyéb jelek is valószinűsítették, hogy a nagy támadás is küszöbön áll. A főtámadás augusztus 6-án indult meg, míg tovább északra a 2. hadsereg - főleg heves tűzzel - csak lekötő tevékenységet fejtett ki. Az új támadási eljárás szerint a lehengerlően erős előkészítő tűz hátrahelyezésekor az aknavetőknek tömegtűzzel utolsó pillanatig leplezniök kell a sűrűn felzárkózott gyalogság betörését. A rohamra induló csapatok - eddigi szokásuktól eltérően - állásterületünkön át, lehetőleg a kavernákban és óvóhelyeken várakozó csapatainkon túlhaladva, egyhuzamban törnek előre a kitűzött célok felé.

A tulajdonképpeni csata két időszakban zajlott le: az elsőben (6-a és 9-e közt) a görzi hídfő Görzzel együtt olasz kézre került s ezzel összefüggésben a Doberdot ki kellett ürítenünk; a második időszakban (10-e és 16-a között) viszont az összes nagy támadásokat visszavertük - részben frissen érkezett erők latbavetésével - egy hátsóbb védővonalban.

* * *

A görzi szakaszt védő 58. hadosztály (18¹/₂ zászlóalj, 87 löveg) 9¹/₂ zászlóaljjal tartotta megszállva a kb 7 km széles hídfőállást - középen a Pevma melletti dombokon és a Podgora északi nyulványán a gyulai 2./l. és II. és a veszprémi 31./III. népfelkelő zászlóalj -, tovább délre az lsonzo mögött a budapesti 30./VI. és a károlyvárosi 26./IV. népfelkelő zászlóalj volt állásban; hadosztálytartalék 7 zászlóalj Görztől keletre. E csekély erő ellen az olasz VI. hadtest, 6 hadosztály, illetőleg 74 zászlóalj, 603 löveg és 390 aknavető, valamint a 2. hadsereg déli szárnyáról oldalozó nehéz tüzérség támogatása mellett kelt támadásra s a harc folyamán az ellenség még egy hadosztállyal erősödött.

Augusztus 6-án, 9 órán át tartó hatalmas tűzelőkészítés után, 16 óra körül következett be a hídfő megrohanása. A nagy erőfölény (hétszeres tüzérségi és legalább négyszeres gyalogsági) helyenként érvényesült. A hídfő északi föpillére, a Mt. Sabotino hamarosan olasz kézre jutott. Itt a védők töredéke s a beavatkozó temesvári 7./4 utász század a meredek lejtő szegélyén állapodott meg. De a kavernákban rekedt katonák még napokon át folytatták a harcot. Csak az lsonzo-menti völgyzár maradt a védők (egy 52-es és egy 69-es menetszázad) birtokában. Estig az olaszok még két helyen áttörtek a hídfőálláson s Pevma és Podgora község közelében az Isonzoig jutottak el. E három áttörési hely között azonban csapataink hősiesen helytálltak, köztük különösen a gyulai népfelkelők, akik minden rohammal dacoltak, szívósan kitartottak, sőt késő este a hátukba, Pevmara előrejutott ellenséget felmorzsolták, jórészét el is fogták. Éjjel az Isonzon át előretolt hadosztálytartalék és a szomszédos 62. hadosztálytól ide irányított 69./III. és egy dalmát zászlóalj négy csoportra tagolva ellentámadásra kelt. A Mt. Sabotino kivételével sikerült is az elvesztett állásrészeket visszaszerezni, miközben csapataink kb 2000 foglyot ejtettek. A Mt. Sabotino elleni támadás azonban virradatra tolódott el, erős pergőtüzbe került és súlyos veszteségek között összeomlott.

Augusztus 7-én az olaszok friss tartalékok tűzbevetésével erőszakolták a döntést, de csak Oslavija környékén ért el egy frissen beékelt hadosztály nagyobb sikert. Az itt harcbavetett 69./III. zászlóalj (3 század), mely az Oslavija melletti magaslatot előzetesen visszafoglalta, hősies kitartás folytán a közben előrejutott friss olasz erők gyűrűjébe került és erősen felőrlődött; a kikülönített 10. század előző éjjel a Podgora északi nyulványán lépett harcba, ahol az ellenségnek az állásból történt kiverése alkalmával 247 foglyot ejtett. A Pevma melletti dombokon a három magyar népfelkelő zászlóalj három olasz hadosztállyal szemben önfeláldozásig kitartott és több mint 12 rohamot vert vissza. Az ellenség a Podgoran sem ért el sikert. Mindezek ellenére a hídfő helyzete válságosra fordult. A kimerült és megtizedelt védők felváltására nem volt erő s a fontos Mt. Sabotino visszafoglalásához még kevésbbé, pedig e nélkül a hídfőt nem lehetett tartani. A hadseregen belül még összeszedhető és a Tirolból elindított erősítések csak augusztus 11-e körül érvényesülhettek. Ezért Boroevic, hogy a hídfő védőit fel ne áldozza, ami egyben az ellenségnek szabad utat jelentene, 7-én este elrendelte a hídfő kiürítését.

8-ára virradó éjjel csapataink zöme közvetlenül az Isonzo keleti partjára vonult vissza. A magyar népfelkelők azonban csak a déli órákban hajtották végre a visszavonulást, de ekkor is azért, mert további kitartásukat nem engedélyezték. A hadosztály naplója szerint „a m. kir. 2. népfelkelő ezred páratlan hősiességgel harcolt, 14 rohamot vert vissza, 27 tisztet és 800 főt foglyul ejtett ..." A hősi harc után a 2-esekből és a 31-esekből csak 150-150 puskás jutott el hátra, de a három nap alatt 1900 - nyolc különböző ezredből való - olasz fogoly ment át kezükön. A hadosztálynak 18.000 fő eredeti állományából mindössze 5000 fő jutott át a tulsó partra. Ezen a napon az olaszok elérték az Isonzot, de átkelésük csak a déli szárnyon sikerült, ahol a 30-as népfelkelőket kissé visszaszorították. Egyébként este az 58. hadosztály a keleti part védelemre kedvezőtlen viszonyai és a fedezékek hiánya miatt, Boroevic hozzájárulásával a Görztől keletre kiépített 2. védővonalba vonult vissza. Ebben azután a 9-ére virradó éjjelen, a közben érkezett erősítésekkel együtt, védelemre zavartalanul berendezkedett. 9-én az olaszok Cadorna parancsára megkezdték az üldözést s a plavai szakaszban a II. hadtest is támadásba ment át M. Santo irányába. A görzi szakaszban álló erők már 8 hadosztályra szaporodtak fel; ezek két hadtestre (VI. és VIII.) tagolva részben átkeltek az - Isonzon, de az új állást csak helyenként közelítették meg. Megszállták Görz városát, ahonnan azonban védőink az ott felhalmozott hadianyagot - kereken 1000 tonna súlyban - idejében elszállították. A Plava mellett 12 órás heves tüzelőkészítés után megindított támadást a 62. hadosztály kötelékébe tartozó 209. népfelkelő dandár (az 52./II. és egy dalmát, valamint a nagyváradi 4./VI., szegedi 5./III. és lugosi 8./II. népfelkelőzászlóalj) teljesen visszaverte. A hadijelentés kiemelte, hogy a pécsi 52./II. zászlóalj, mely a 383-as magaslaton három rohamot véresen visszavert, újból kitüntette magát.

* * *

VII. hadtestünk ellen Mt. S. Michele főcéllal az olasz XI. és XIII. hadtest kelt támadásra, összesen 56 zászlóalj 294 löveg és 288 aknavető támogatása mellett. Mögöttük állt még a hadseregtartalék 2¹/₂ hadosztálya. A Mt. S. Michele-szakaszt a Wippachtól S. Martinoig bezárólag a 20. honvéd hadosztály tartotta megszállva. Állásban volt a 81. honvéd dandár (1. és 17. honvéd ezred); a 39. dandár zöme (3. ezred és négy 4-es század) hadosztálytartalék volt. S. Martinotól délre a Mt. dei sei Busiig a 17. hadosztály; állásban volt a 33. dandár (61. és 39. ezred), tartalék a 34. dandár 3 zászlóalja. Hadtesttartalék Lokvice és Kostanjevica területén a 4. honvéd, 43. és 46. ezred 2-2 zászlóalja. Összerő 27 zászlóalj, 164 löveg és 150 aknavető.

Augusztus 6-án az olaszoknak 8 órakor megkezdett és déltől kezdve leghevesebb mérvre fokozott előkészítő tüze a honvédek állásterületén nagy pusztítást vitt véghez. Az akadályokat és az állásokat szétlőtte, az árkokat, a kavernák kijáratait bedöntötte, a távbeszélő huzalokat ellőtte és a

küldöncvonalak őrseit szétszórta. A sűrű por és füsttenger kizárt minden kilátást vagy áttekintést, az összeköttetésre küldött járőrök pedig elvesztek. 15 óra 30 perckor zárótüzünkön át az olasz gyalogság sűrű oszlopokban előretört. A támadás a honvédek egész arcvonala és a 17. hadosztály jobbszárnya ellen irányult, súllyal a Mt. S. Michelere.

A középső alszakaszban az olasz tömegek leküzdték az állásban még élve maradt 1-es honvédek ellenállását, feljutottak a magaslati vonalra, sőt azon vagy 200 lépéssel túlhaladtak, majd pedig - miután erősítést kaptak - egyes részeik Cotici és Crnci felé nyomultak előre. A gerincen csak az úgynevezett „Schönburg"-alagút maradt csapataink kezén. Ez az alagút a két 275-ös csúcs között vezetett a felvevő állásba. Ugyancsak a védők birtokában maradt még egy-két állásrész az északi nyulványon, de az ezek között beszivárgott ellenség a 2. állás közelébe jutott. Az északi alszakaszban a fél 17./I. honvédzászlóalj szívósan tartotta Isonzo-menti állását, a 17-esek zöme is minden támadással szemben helytállt S. Martino mellett, csak jobbszárnyát kényszerült erős oldalozás miatt visszahajlítani. Késő délután a dandár és hadosztálytartalék tűzbevetése mellett elkeseredett küzdelem indult meg a S. Michele birtokáért. Lukachich tábornok azonnal harcbavetette tartalékait, amint azok a helyszínre érkeztek, mégpedig ott, hol pillanatnyilag legsürgősebb volt a segítség. A hősies harc még éjjel is váltakozó eredménnyel hullámzott s a fölényben lévő és mindjobban erősödő ellenség nem tudta megtörni a honvédek harckészségét, sőt honvédeink helyenkint nagyobb sikert is értek el. Alig egy órával az olaszok betörése után két század (1./5., 11.) merész lökéssel az északkeleti csúcs közelében éket vert a támadók tömegébe, egy század (3./9.) az északi szárnyon meggátolta az Isonzo alszakasz felgöngyölítését, két század (4./5., 6.) a budapesti 4./3. utász századdal együtt, a Coticira előretört olaszokkal szemben biztosította az ott elhelyezett ütegeinket, majd egyes osztagai a S. Michelen avatkoztak be a harcba, két század (4./9., 12.) megállította a Crnci felé előnyomuló olaszokat és egy 17-es század megtámasztotta az ezred visszahajlított jobbszárnyát. 19 óra után érkezett meg a helyszínére fokozatosan a hadosztálytartalék zöme, a 3. honvéd ezred. A III. zászlóalj visszavetette a Cotici felé előrejutott ellenséget, miközben 300 foglyot ejtett. Az I. zászlóalj heves harcban a gerinc felé térnyereséget ért el s merész rohammal visszafoglalta a keleti 275-ös csúcsot. Az éjjel is dúló harcban a csúcs ismét elveszett, de az olaszok előretörését sikerült megállítani. A zászlóalj parancsnoka, Szirmay Ödön főhadnagy a Mt. S. Michelere végrehajtott ellentámadásáért később a tiszti arany vitézségi érmet nyerte el. Végül a 20 óra után beérkezett 3./II. zászlóalj szívós éjjeli harcban az északi nyulványon előrejutott ellenséget az 1. és 2. vonal közötti felvevő állásig vetette vissza. A 17. hadosztálynál a 61-esek visszaverték a támadásokat és a 39-esek is kiverték az állásból a betört olaszokat. József főherceg egész tartalékát már 16 órakor előre irányította; a hat zászlóaljnak a S. Michele visszafoglalására koncentrikusan tervezett ellentámadását Lukachich tábornok másnap hajnalra tűzte ki. 6-án az olasz XI. hadtest 6857 főt vesztett s este a 23. hadosztály zömével megerősödött.

A 7-i harcokat a virradatkor megindított kettős ellentámadásunk vezette be. Cotici környékéről Kratochvil ezredes csoportja (két 4-es és egy fél 43-as zászlóalj) az ellenség vonalán feltartóztathatatlanul átgázolt s 5 órakor rohammal elragadta az ellenségtől a keleti csúcsot, később pedig a kétoldalt csatlakozó állásokat és a nyugati csúcsot is, míg egy 43-as zászlóalj biztonságból a közeli 2. védővonalat szállta meg. Az olaszok hatalmas tűzcsapásokkal válaszoltak és a csoportot arcban, és friss erőkkel oldalban is megtámadták. A sokkal nagyobb erővel vívott súlyos közelharcban honvédeink hősiesen tartották a magaslatot, végül is elszigetelt helyzetük és a nagy veszteség miatt, 7 óra 30 perckor Kratochvil ezredes kissé hátrább vitte őket, mégpedig a gerinc felső peremén lévő dolinák vonalába, ahol azután az ellenség minden erőfeszítésével szemben helytálltak; a Schönburg-alagút kijáratát továbbra is megtartották csapataink. A déli, ellentámadásra rendelt csoport (két 46-os zászlóalj) Crnciről erős oldalozó géppuska- és lövegtűzben kb 700 méterre jutott előre, ott egyensúlyban tartotta az olaszokat s ezért biztosította a 4-es honvédek veszélyeztetett balszárnyát. A délután folyamán csapataink az olaszok újabb támadásait teljesen kivédték, de az eddigi harcban a honvédek állományának már több mint fele elveszett. A 4-es honvédek még lőszerhez, élelemhez és vízhez is csak éjjel juthattak, mivel az ellenség tüzérségének pokoli tüze teljesen elzárta őket az összeköttetéstől; viszont a dolinák szegélyén, karsztgödrökben, sziklák mögött szétszórt kis csoportokban történt elhelyezkedésüknek volt köszönhető, hogy el nem pusztultak az olaszok nehéz tüzérségi- és aknavető tüzében.

Augusztus 8-án az újabb sorozatos támadásokat a VII. hadtestünk az egész arcvonalon mindenütt visszaverte. Az olaszoknak az a többszöri kísérlete, hogy a Schönburg-alagút védőit lángszóróval és bűzbombákkal kifüstöljék, szintén meghiusult. A 4./I. honvéd zászlóalj parancsnoka, Szilágyi István százados a Shrönburg alagút környékének védelménél tanusított kiválóan hősies magatartásáért a tiszti arany vitézségi érmet nyerte el. S. Martinonál a 17. honvéd- és a 46. ezred kilenc tömegrohamot vert vissza véresen. A hadijelentés szerint: „a Mt. S. Michelen és S. Martinonál csapataink az ismételt támadásokat az olaszok legsúlyosabb veszteségei mellett utasították vissza. A m. kir. 17. honvéd ezred különösen kitüntette magát.”

Lukachich tábornok másnap virradatkor ismét meg akarta kísérelni a S. Michele csúcsainak visszaszerzését. A görzi események azonban már a Doberdo sorsát is döntően befolyásolták. Mivel Görz alatt az olaszok átkeltek az Isonzon, József főherceg a fedetlen északi oldal biztosítására este négy menetzászlóaljjal és a közben felfrissített 1-es honvédekkel szállatta meg a Wippach mentét s csapatokat küldött az 58. hadosztály támogatására. Mégis késő este Boroevic váratlanul elrendelte, hogy - az arcvonal megrövidítése érdekében - a VII. hadtest azonnal ürítse ki a Doberdot és csatlakozással az 58. hadosztályhoz, vonuljon vissza a Vallone völgye mögötti 3. védőállásba. Ennek a parancsnak végrehajtása ellen József főherceg erélyesen tiltakozott, mert - mint mondotta - nem lehet egy rövid nyári éjjelen a tüzérséget és hadianyagot hátravinni s egyébként is az északi oldal biztosításáról már gondoskodott. Erre 22 óra 30 perckor parancsot kapott, hogy a kiürítést a 10-ére hajló éjjelen kell befejezni.

Augusztus 9-én - miközben a VII. hadtest előkészítette a Doberdo elhagyását - a harc még utoljása ismét nagy hevességre emelkedett. Az olasz XI. hadtest (már négy hadosztályra erősödve) a XIII. hadtest közreműködésével teljes erővel tört támadásra, hogy a Vallonet elérje. A támadás kifejlődése előtt a 4./II. honvéd zászlóalj önkezdeményezésből és váratlanul, mínden tüzérségi támogatás nélkül előretört és reggel 8 órakor páratlanul vakmerő megrohanással mégegyszer elfoglalta a S. Michele keleti csúcsát s csak a bekerítés veszélye miatt vonult később vissza. Utána a harc egész napon át elkeseredetten dúlt, de honvédeink veszteségük ellenére is rendíthetetlenül helytálltak; északi szárnyuk a 43-asok egy részével együtt a közeli 2. állásban állította meg a fölényes erővel végrehajtott rohamokat, a S. Michele déli lejtőjén betört olaszokat pedig a 46-osok ellentámadása vetette vissza. A 17. hadosztály szakaszában a 61-esek és 39-esek hősies kitartásán szintén vérbe fulladtak az ellenség folyton ismétlődő rohamai. Az esthomály leszállásával azután lassan elült a harci zaj s ezzel végetért az utolsó küzdelem a Doberdon. Másnap 4 óráig a VII. hadtestünk tervszerűen és látszólag észrevétlenül, legalábbis az ellenség által nem zavarva, teljesen kiürítette a Doberdot, a délre csatlakozó 9. hadosztály pedig jobbszárnyát visszahajlította a Doberdo községtől délkeletre eső magaslatokra.

Végeredményben a VII. hadtest - mely több mint egy éven át hősies küzdelemben védte ki az olaszok páratlanul szívós és fölényes erejű támadásait - „teljesen veretlenül parancsra engedte át a legjobbjai sok ezerének vérével dicsőségesen átitatott harcmezőt. Volt haderőnk, de különösen a hős magyar harcosok történetében a Doberdo, S. Michele dicső védelmezése örök időkre ragyogó emléklap marad.” (Idézet az 5. hadsereg hadműveleti osztályvezetőjének kéziratából.)

A csata második időszakának elején, augusztus 10- és 11-én az olaszok igen óvatosan előnyomultak és érintkezésbe jutottak az új védőállással. A Görzöt övező magaslatokra megkísérelt

előretöréseik meghiusultak, Görztől északkeletre, Sv. Katarina magaslatán, a betört olasz osztagokat a 69./III.- és egy lövész-zászlóalj gyors ellenlökése vetette ki az állásból. A zászlóaljak itt 160 foglyot ejtettek. Az olaszoknak Plava mellett és a Doberdo déli részén állva maradt arcvonalunk ellen véghezvitt támadó kísérlete szintén nem járt sikerrel. A két napi időnyereség folytán a XVI. hadtestünk Görz mellett az érkező erősítések bevonásával megszilárdíthatta védelmi helyzetét. Az újonnan érkező csapatok közt volt a magyar 48./I., 50./I., 62./I., 70./II., 85./III.

zászlóalj és nyolc üteg. A 2 népfelkelő ezredet újjáalakították a 25./IV., 30./VI. és 31./III. népfelkelő zászlóaljak beolvasztásával. A comeni fennsíkon a VII. hadtestünk hozzáfogott a kezdetleges állás kiépítéséhez; a Nova Vastól délre eső arcvonalrészt, mely a Vallonet keresztezte, 12-ére virradóra éjjel egyenes vonalba hátrahelyezték. Közben az olaszok előrevitték tüzérségüket; a támadás folytatásához a Görz körül küzdő VI., VIII. és a beékelt XXIV. hadtest a 2. hadsereg kötelékébe lépett, míg a Wippachtól délre a 3. hadsereg zömével a Vallonen át a VII. hadtestünk arcvonalán csoportosult.

Augusztus 12-én és 13-án az olasz 2. hadsereg főleg Görztől északkeletre s a 3. hadsereg a Karszt északi részén kísérelt meg áttörést, de hasztalanul. A Karszton 12-én az olaszok főlökése a VII. hadtestünk jobbszárnyán állásban volt 59. dandár csapatait nehéz helyzetbe hozta, azonban a támogatásukra harcbavetett 43./IV. zászlóaljjal együtt sikerült a már 600 m. térnyereséget kiharcolt ellenséget megállítani. Csak az előreugró Nadlogem-magaslat egy része veszett el. Ezután éjjel a Wippachtól Lokvicaig terjedő vonalat a dandár felváltásával teljesen a 17. hadosztály szállta meg, míg tovább délre Nova Vasig bezárólag a 20. honvéd hadosztály ment állásba. A 13-i támadásokat a 17. hadosztály jobb szárnyán védő 46-osok és 43-asok véresen visszaverték. Az ezredhez délre csatlakozó 61. ezred a Nadlogem szikláin válságos helyzetbe került. III. zászlóalja úgyszólván megsemmisült s a többi is erősen vérzett, de az ellentámadásra lendülő 61./IV. a beavatkozó 39-esek és egy 43-as zászlóalj segítségével az áttört olasz tömegeket visszaszorította.

Az augusztus 14-től 16-ig tartó véres csatanapokon az olasz 2. és 3. hadsereg egységes nagy támadása igen heves, szinte emberfelettien nehéz küzdelemre vezetett a görzi medencében és főleg a VII. hadtestünk arcvonalán. Plava mellett 14-én volt hevesebb harc, míg a külső szárnyakon csak lekötő tevékenység folyt. A főtámadás sávjaiban erős tűzelőkészítés után mindig újabb és újabb tömegek rontottak állásainknak, mégpedig oly hevességgel, amilyen még az olaszoknál is ritkán volt tapasztalható. De sok roham már csapataink tüzében összeomlott s betöréseknél is sikerült tartalékokkal a helyzetet helyreállítani. A Görz melletti harcokban a nagykanizsai 48./I. és egy bosnyák zászlóalj 14- és 15-én fényes ellentámadással vetette ki a Sv. Katarinan betört olaszokat. A hadijelentés dicsérettel emelte ki a zászlóalj szerepét, ugyanigy kitüntette magát a 85./III. zászlóalj Görztől délkeletre, St. Peter közelében. A bosnyák zászlóaljnál Révhegyi Ferenc főhadnagy a sv. katarinai harcokban tanusított kiválóan vitéz magatartásával a tiszti arany vitézségi érmet érdemelte ki. A VII. hadtestnél összes csapataink kiválóan verekedtek: a 17. hadosztály jobbszárnyán a 43. és 46. ezred teljesen kivédte a folyton megismétlődő rohamokat. A hadijelentés is kiemelte, hogy a két ezred ismét fényesen helytállt. Lokvicatól északra a 39. ezred verekedett páratlan hősiességgel. A 20. honvéd hadosztálynál Lokvica és Oppachiasella környékén a 3-as és 4-es honvédek elkeseredett tusák után szintén megtartották állásukat. A hadijelentés szerint „a sikerben kiváló része volt a kipróbált 3-as honvédeknek”. Ugyancsak hiánytalanul megtartották, illetőleg részben ellenlökésekkel visszavették állásukat az 1-es és a 17-es honvédek Nova Vas környékén. Végül is csapataink hősi elszántságán és kitartásán 16-án megtört az ellenség többszörösen nagyobb ereje. 17-én a harc ellanyhult s este Cadorna parancsot adott a csata beszüntetésére.

Az eredményt összegezve: az első időszakban Görz elhódítása és ezzel összefüggésben a Doberdo elnyerése nagy sikert jelentett az olaszoknak, viszont ennek a sikernek harcászati kiaknázása a második időszakban már teljesen kudarcot vallott. Görz elvesztése politikailag még azzal a hatással is járt, hogy siettette Románia beavatkozásának bekövetkezését. Az olaszok 51.232 főt vesztettek, míg a védők - betegekkel együtt - kereken 41.000 főt. Kiváló fegyvertényért a magyarok közül 18-nál többen nyerték el az arany vitézségi érmet.

Az 1916 őszi 7., 8. és 9. Isonzo-csata.

Az augusztus 17-én félbeszakított olasz támadó hadművelet folytatása az ősz folyamán rövid idő alatt három összefüggő, néhány napos csatára vezetett. Ezek közvetve a már hadbalépett románok támogatását is célozták. A támadás mindenekelőtt a Wippach és a tenger közötti állásaink áttörésére irányult. Az olasz 3. hadseregnek a comeni fennsíkon áttörve, súllyal a Fajti-hriben át a Trestelj-magaslatokat kellett elérnie, ahonnan egy oldalozó előretörés nemcsak a görzi magaslatok elérésére, hanem a trieszti előnyomulási irányt elzáró állásaink hátbatámadására is jó kilátással kecsegtetett. A Wippachtól északra a 2. hadsereg egyelőre még csak lekötő feladatot kapott. A 3. hadsereget Cadorna - jórészt a 2. hadsereg rovására öt hadosztállyal, két dandárral és tekintélyes számú romboló tűzeszközzel erősítette meg. A csata kezdetén a hadsereg tizenhárom hadosztállyal, egy gyalogos lovashadosztállyal és két dandárral rendelkezett. Ez összesen: 173 zászlóalj, 31 lovasszázad, 941 löveg -ebből 432 közepes és nehéz -, 558 aknavető s még 61 löveg légelhárításra és tartalékban. A felsorolt seregtestek mögött még egy hadosztály állott készen, mint főtartalék.

Az 5. hadseregünk a 6. csata után három hadosztállyal megerősödött, mégpedig a 28., 44. Landwehr- és az erdélyi 16. hadosztállyal, továbbá néhány közepes- és nehéz üteggel. Az Albániából érkezett 1. és 4. népfelkelő ezredet a harcban volt s igen megcsappant létszámú népfelkelő egységek pótlására használták fel. Az olasz 3. hadsereggel szemben állásban volt: a comeni fennsík északi részén Mernatól Nova Vasig bezárólag a VII. hadtest, 25 zászlóalj, 118 könnyű- és 44 nehéz lövcg; jobbra a 17., balra a 28. hadosztály. Utóbbi kötelékében a kőszegi 11. vadászzászlóalj és a károlyvárosi 96. ezred, továbbá Nova Vas környékén az 1. honvéd ezred. Tovább délre a tengerig Schenk altábornagy csoportja, a 24. Landsturm-dandár és a 9. hadosztály 18 zászlóalj, 77 könnyű és 45 nehéz löveg állta útját az olasz 3. hadseregnek. A felsorolt seregtestek mögött mint hadseregtartalék: a 20. honvéd hadosztály három ezrede (6 zászlóalj) és a 16. hadosztály kötelékébe tartozó 31. dandár (a brassói 2. ezred); a 32. dandár, azaz a nagyszebeni 31. ezred és a szászvárosi 64./IV. zászlóalj a görzi szakasz mögött állt. Csapataink nap-nap mellett várták az olaszok támadását és tudatában, voltak annak, hogy nehéz helyzet előtt állanak, de nem is annyira a gyalogsági erők aránytalansága miatt, amit az eddigi csatákban már úgyis megszoktak, hanem sokkal inkább az olasz tüzérségnek több mint háromszoros számbeli fölénye miatt. Szeptember 13-án azután az egész arcvonalon erősödő és a hátsóbb részek ellen is irányuló tüzérségi tűz jelezte, hogy az újabb csata küszöbön áll. Aggodalomra adott okot, hogy a VII. hadtest harcállása még csak szükségszerű mérvben épült ki s hogy a kb 1000-1200 méterrel hátrább eső 2. védővonal kiépítése még kezdetlegesebb volt; legelőbbre haladott volt a 3. vonalé, amely a Fajti hrib keleti csúcsa - Kostanjevica vonalába húzódott.

A 7. Isonzo-csata első napján, szeptember 14-én, a 9 órán át folytatott és rendkívül hevessé fokozódott előkészítő tűz csapataink állását összerombolta és súlyos veszteségeket okozott a védőknek: Utána 15 óra körül indult meg a comeni fennsíkon az olasz 3. hadsereg mélyen tagozott tömegtámadása. A VII. hadtest és a Schenk-csoport csatlakozó szárnya ellen egy kb 7 km-es sávban az olasz XI. és XIII. hadtest (öt hadosztály első lépcsőben, kettő másodikban) 651 löveg és 414 aknavető támogatása mellett, tört rohamra. Az elkeseredetten dúló harcban az olaszok több helyen kisebb területnyereségre tettek szert, de az áttörést nem tudták kierőszakolni. Egyes árkokat védőink azonnali ellentámadással visszaszereztek, mások visszafoglalását kedvezőbb időpontra halasztották. A 17. hadosztálynál S. Grado di Merna mellett a 39-esek helytálltak; a Nad logem magaslaton, az olasz főáttörés helyén, a 61-esek három olasz ezreddel vívott harcban súlyos veszteséget szenvedtek, a reteszállásba szorultak vissza s ott egy 43-as zászlóalj és a szomszéd 96-osok segítségével visszaverték a további támadásokat; az elvesztett állás visszaszerzését a hadosztály másnap hajnalban akarta végrehajtani. A 28. hadosztály közepe Oppachiasellatól keletre vagy 200 lépésnyi területet elvesztett; a déli szárnyon folyt heves harcban eleinte az 1-es honvédektől megszállott Nova Vas, valamint a 9. hadosztály csatlakozó állása olasz kézre került, de később a honvédek, valamint a 11-es vadászok és a 9. hadosztály egy része lendületes ellenrohammal az összes állásokat visszaszerezték.

Szeptember 15-én az olaszok - két friss hadosztály tűzbevetésével - még hegyesebben erőszakoltákaz áttörést, romboló tűzeszközeik pedig egész napon át oly orkánszerűen árasztották el csapatainkat, különösen az áttörési helyek környékén, amilyenre eddig még nem volt példa. József főherceg emlékiratában a világháború egyik legszörnyűségesebbjének jellemezte ezt a napot. A 17. hadosztálynál a Nad logem-magaslatra két 43-as zászlóaljnak virradatkor megindított ellentámadása a pusztító tűz miatt csak lassan jutott előre s később fölényes támadó erőkbe ütközött, de a 43-asok a hadtesttüzérségtől kiválóan támogatva és az este előrevitt 46./I. és IV.zászlóaljjal (eddig hadtesttartalék) megerősödve, hősiesen helytálltak; éjjel a 46-osok mentek állásba. A Wippach mentén friss olasz erők harmadszor megismételt támadásukkal áttörték a 39-esek vonalát és feljutottak a S. Grado di Merna melletti magaslatra. De a már veszedelmesnek látszó áttörést a reteszállásba vitt 39-esek, a XVI. hadtestünk déli szárnyáról gyorsan beavatkozó egységek, valamint a 43./I. és 46./II. zászlóalj segítségével végül is meghiúsították. A 28. hadosztály, amely a nap folyamán a 3. és 4. honvéd ezreddel megerősödött, mondhatni, szintén kivédte a sorozatos támadásokat; egyes elvesztett árkokat egy 11-es vadászszázad és egy fél 3-as honvéd zászlóalj merész rohammal szerzett vissza.

16-án az olaszok különösen a VII. hadtest közepén és a Schenk-csoport csatlakozó szárnyán erőszakolták az áttörést. A hadtest közepén a 46-osok és 96-osok hősies kitartással verték vissza a mindúntalan megismételt támadásokat, pl a 46./I. zászlóalj hét rohamot. Oppachiasellatól keletre a 3-as honvédek a betört ellenség kiverése után, még öt rohamnak helytálltak s csak a hatodik, sokszorosan nagyobb erővel végrehajtott támadásnál szorultak vissza a 100-150 lépésre lévő reteszállásba. A 17. hadosztály északi szárnya, valamint a Schenk-csoport szintén megtartotta állását. Este Boroevic, miután a Wippachtól északra az ellenség csak tüntető tevékenységet fejtett ki, tartalékból a 16. hadosztály kötelékébe tartozó 32. dandárt a VII. hadtest, a 31. dandárt pedig a Schenk-csoport megerősítésére adta. A megerősítés elegendőnek is bizonyult és a karsztvédők hősies kitartásán az olasz 3. hadsereg szeptember 17-i általános támadása vérbe fulladt. A hadijelentés kiemelte, hogy „S. Grado di Mernanál a 39-esek osztagai az olasz gránátos dandár három támadását verték vissza.” Este Cadorna, hogy elejét vegye annak, hogy „a csata felmorzsoló jelleget öltsön”, a támadást félbeszakította azzal a szándékkal, hogy azt tökéletesebb előkészítés után folytatja.

A csatában elért jelentéktelen területnyereséget az olaszok 21.144 főnyi veszteség árán vívták ki; a karsztvédök egész szeptember folyamán 20.322 főt vesztettek, ebből a csata napjaira kb 15.000 fő esett.

* * *

A 8. Isonzó-csata (október 9-12.) folytatása volt az előzőnek, de a támadási sávnak kiterjesztésével. Az olaszok célkitűzése szerint: a 3. hadsereg áttör a Karsztfennsíkon s azután előrenyomul a Trestelj-magaslatokra, ugyanakkor a Wippachtól északra a 2. hadsereg déli szárnyával Dornberg irányában tör előre és tovább északra tüntető támadást hajt végre. Az áttöréses támadáshoz Cadorna új eljárást írt elő. Ennek lényege volt: előbb a tüzérség és aknavetők lerombolják az 1. védővonalat s utána a gyalogság az egész támadási sávban egyidőben rohamra tör; majd áttörés rövid célkitűzéssel s ennek folytatása újabb tűzelőkészítés után, ez azután többször megismétlődik, míg a végcélt el nem érik a csapatok. Az olasz 3. hadsereg - a legjobban megviselt egységeknek tartalékban volt seregtestekkel történt felváltása mellett - a Wippachtól a doberdoi tóig terjedően hét és fél gyalog- s tovább délre két gyalog- és egy gyalogosított lovashadosztályt állított csatasorba, tartalékban maradt négy és fél hadosztály. A támadásra rendelt sereg tűzcsöveinek száma a támadási sávban 951 lövegre és 652 aknavetőre emelkedett.

Az 5. hadseregünk a 7. csata után három hegyi dandárt adott le Erdélybe. Ezek helyett október elején a 10. hadosztály (kilenc zászlóalj) érkezett meg Tirolból. A támadási sávban csoportosítása a következű volt: a Wippachtól északra a XVI. hadtest balszárnyán állásban a 43. Landwehr-hadosztály, a comeni fennsík északi részén Nova Vasig a VII. hadtest (17., 28. közös és a 20. honvéd hadosztály = 26 zászlóalj, 181 löveg), tovább délre a tengerig a Schenk-csoport 9., 16. hadosztály és a 24. Landsturm-dandár = 30 zászlóalj, 155 löveg); a VII. hadtest mögött kilenc kímélésre szoruló zászlóalj. Ez utóbbiak közül hat, valamint az egész 44. Landwehr-hadosztály, hadseregtartalék. A VII. hadtest állásrendszere az állandó zavaró tűz miatt még szükségszerűen sem épült ki. Egyelőre nagyobbára kő- és homokzsákfedezékek alkották az állást, az akadályöv sem volt teljesen zárt, védett futóárok csak kevés helyen volt; a 2. védőállás 1-2 km-re hátrább ugyanilyen állapotban volt; a 3. védőállás a két másikhoz képest aránylag jó állapotban volt.

Október elejétől kezdve az olasz tüzérség erősen fokozta tevékenységét, 4- és 5-én romboló tűzzel s a következű napokban szakadatlan zavaró tűzzel árasztotta el az áliásterületet. Végül a 9-én egész napon át folytatott hatalmas romboló tüze és a gyalogság helyi előretörése jelezte a csata másnapi megindulását. Október 10-én újabb, virradattól 14 óra 50-ig folytatott tömegtűz után Görz és a tenger között megindult az olaszok egységes nagy támadása, míg az arcvonal többi részét fel a Krnig továbbra is nehéz tűz sújtotta. A Wippachtól északra az olaszok több véres roham után elfoglalták a S. Peter és Vertojba közötti magaslatokat. Ellentámadással az elvesztett állásnak csak az északi részét sikerült visszaszerezni. Az 50./I. zászlóalj ez alkalommal különösen kitüntette magát. A még 12-ig tartott küzdelemben az ellenség 1¹/₂ km szélességben (Sober környékén) megmaradt az elragadott állásban.

VII. hadtestünket hat és fél olasz hadosztály rohanta meg s a már elsepert állások területén a harc elkeseredetten hullámzott. A 17. hadosztály jobbszárnyán a 39. és a tűzbevetett 61. ezred minden rohamot hősiesen visszavert, ugyanígy a 28. hadosztály balszárnya is Lokvica és Oppachiasella közt, a két hadosztály belső szárnyán azonban a 43. és 87. ezred, miután előbbi a pusztító tűzben már állományának felét elvesztette, vagy 600 méterre, a Lokvicatól északra vezető taligaútig, hátraszorult. Válságos helyzet adódott Nova Vasnál; a 3. és 4. honvéd ezred két olasz hadosztállyal vívott súlyos harcban erősen felőrlődött, - különösen, amikor a déli szomszédnál áttört ellenség a 4-esek hátába került - és állását teljes egészében elvesztette; maradványai a 2. védőállásban kapaszkodtak meg, majd a 95./IV. zászlóalj és egy 1-es honvéd század segítségével kissé visszaszorították a tovább előrejutott ellenséget. A Nova Vas körüli harcokban a 8./I. honvéd ágyúsüteg hősies kitartása és közreműködése lényegesen lendített a nehéz helyzeten. Este József főherceg összes tartalékait a hadosztályok rendelkezésére adta, hogy visszaszerezzék elvesztett állásukat.

A Schenk-csoportnál is részben változatos harc folyt. A csoport jobbszárnyán Nova Vas és a doberdoi tó között, a brassói 2. ezred kezdetben véres közelharcban verte vissza a rohamokat, később kétoldali áttörés következtében egész szakaszát elhagyni kényszerült, de a gyorsan beavatkozó csoporttartalékkal együtt hamarosan visszafoglalta az állás nagyobb részét és csak Nova Vastól délre négy század védő szakasza maradt olasz kézen. A doberdoi tótól délre szintén áttört és már Jamianoig előrejutott olaszokat a tartalékban volt nagyszebeni 31-es ezred lendületes ellentámadással teljesen visszavetette. Tovább délre az ellenség átmeneti sikert sem ért el.

11-én hajnalban és délelőtt az őszi köd leple mellett a VII. hadtest és a Schenk-csoport jobbszárnya megkísérelte az elvesztett állásrészek visszafoglalását. Lokvicatól északra a támadásra kelt 46-osok és a 43-asok néhány egysége, a 96./II. zászlóalj, valamint két Landwehr-ezred egyes osztagai visszavetették az ellenséget, úgyhogy csak a 17. hadosztály balszárnyán maradt egy 800 méteres állásrész olasz kézen. Nova Vas mellett a honvédek és a Schenk-csoport alakulatainak közös ellentámadása nem járt sikerrel; a 3-as és 4-es honvédek töredékei, az 1./I. honvéd és 96./IV. zászlóalj, valamínt Landwehr-csapatok hősiesen előreküzdötték magukat s a régi állás közelébe jutottak, de erős ellenlökések részben visszavetették őket. Közben 10 órától kezdve, amikor a köd emelkedni kezdett, pokolian pusztító pergűtüz zúdult az egész arcvonalra s 14 óra után újból megindult az olaszok tömeges rohama. A Nova Vas környékéről visszaszorított honvédeink a Hudilog és Lukatic közötti 2. vonalban állították meg az ellenséget. Egyébként csapataink kivédték az erős támadásokat, bár helyenként a harc késő estig vadul hullámzott és csak Lokvicatól északra a 28. hadosztály jobbszárnya (87. ezred) nyomódott be. A Schenk-csoport közepén (144-es magaslaton) a harc éjjel sem szűnt meg, az ellenség áttörési kísérlete azonban itt is meghiúsult. A Nova Vas visszafoglalására tervezett ellentámadást este Boroevic a súlyos veszteségek miatt és az emberanyag kímélése érdekében leintette; ezért a VII. hadtest másnap hajnalig a 28. hadosztálynak még az eredeti állásban maradt zömét kissé hátravette Lokvica-Hudilog vonalába.

Este Cadorna - tekintettel ellenállásunk szilárdságára - a támadást beszüntette és megismétlésének előkészítésére 15 napi határidőt adott. Október 12-én délben azonban, amikor az olaszok a 28. hadosztályunk egy részének hátravételét észrevették, két hadosztályuk előretört s ezek

támadásához az egész XI. és XIII. hadtest is csatlakozott. Ez az előretörés is kudarcot vallott. Erősebb harc folyt a 17. hadosztály szakaszában. A hadijelentés szerint „az ellenség lökései legsúlyosabb veszteségek közt omlottak össze. A 46. gyalogezred osztagai hősiességükkel különös dícséretet érdemeltek ki.” Ezzel véget ért a csata. Éjjel a honvédek szakaszát a 17. honvédezred vette át; a 3. honvédezred 110, a 4. ezred 108 és az 1./I. zászlóalj 177 fő ütközetállománnyal került hátra.

A 8. csatában arcvonalunk a comeni fennsíkon kb 5 km szélességben benyomódott, a legmélyebb helyen Nova Vasnál 1 ¹/₂ km-re és Görztől délkeletre került egy állásrész olasz kézre. A fölényes erővel véghezvitt nagy támadásokat csapataink kereken 20.000 főnyi áldozat árán állították meg; az olaszok 23.866 főt vesztettek.

* * *

A 9. Isonzo-csatában (október 31-november 4.) az olasz 3. hadsereg eddigi célkitűzése nem változott, míg a 2. hadsereg a támadást az egész görzi medencére kiterjesztette. Ez volt az őszi csaták legvéresebbje. Szerencsére az első napok súlyos harcai a magyar seregtesteket kevésbé érintették, ezeket a 8. csata után a comeni fennsíkon legerősebben megviselt erőket: a 20. honvéd-, a 17. és 16. közös hadosztály gyalogságát, valamint a 24. Landsturm-dandárt pihentetés és kiegészítés céljából hátravitték, úgyhogy ezek csapatainak nagy része csak az utolsó napok harcaiba avatkozott be. A támadási sávban 5. hadseregünk a következő csoportosításban állt: a görzi szakaszban a XVI. hadtest (58. és 43. Landwehrhadosztály); a comeni fennsík északi részén Hudilogig a VII. hadtest (28. és 44. hadosztály), tovább délre a tengerig Schenk altábornagy csoportja (9. és 10. hadosztály); hadseregtartalék a már említett hátravitt seregtestek és a pozsonyi 14. hadosztály, melynek első szállítmányai a keleti hadszíntérről november 2-án érkeztek meg.

A támadás újrakezdésének időpontját Cadorna eleinte október 24-ére tűzte ki, majd pedig a kedvezőtlen légköri viszonyok miatt 31-ére halasztotta el. Az előkészítő tűz október 23-án kezdődött, de az esőzések miatt 30-ig csak időnként élénkült fel, majd 31-én - az első verőfényes napon - pergőtűz jellegűvé fokozódott. Ugyanekkor erős légi kötelékek bombázták a hátsó terep fontosabb pontjait és a magasabb parancsnokságok harcálláspontjait. Az olasz gyalogság 31-én még csak felderítést célzó előretöréseket hajtott végre. November 1-én egy még hevesebb mérvre fokozott romboló tűz után, mely állásainkat már teljesen rohaméretté lőtte, 11 órakor megindult az olaszok egységes nagy támadása Görz és a tenger között.

A görzi szakaszban az olasz XXVI. és VIII. hadtest (öt hadosztály) november 1- és 2-i heves támadásait az 58. és 43. Landwehr-hadosztály csapatai véresen visszaverték s a betört ellenséget is kivetették állásaikból. A harcokban különösen kitűnt: Görztől keletre a műút mentén a 2. népfelkelő ezred, melynek hősies kitartásán meghiúsult az olaszok minded áttörési kísérlete, a hadijelentés is kiemelte, hogy a gyulai 2. népfelkelő ezred „a heves támadásokkal szemben legszívósabban helytállt”; S. Petertől délkeletre pedig a gyulafehérvári 50./I. és a horvát 79./III. zászlóalj vert vissza három erős rohamot véres közelharcban. 3-án az olaszok már csak a Wippach közelében folytatták a támadást, de eredménytelenül. 4-én a XVI.. hadtestünk visszahajlította szélső déli szárnyát, hogy csatlakozást teremtsen a VII. hadtestnek előzőleg benyomódott arcvonalához.

A comeni fennsíkon, VII. hadtestünk arcvonalán, az olaszok már 1-én nagy sikert értek el. A két védő osztrák hadosztály a pusztító tűz miatt és megfelelő állás híján a harcállást csak csekély erővel tartotta megszállva és zöme a tűzkörleten kívül állt. Az itt előretörő olasz XI. hadtest és a XIII. balszárnya, összesen hat hadosztály, lendületes rohammal 4 km szélességben átgázolt az 1. vonalon és az ütegállások területéig jutott előre. Tüzérségünk hősiesen igyekezett a helyzeten javítani s tüzével leírhatatlan pusztítást vitt véghez az ellenség tömegeiben; a 8-as honvéd ágyúsütegek veszélyeztetettségük ellenére is helytálltak, a 17. tábori tarackosezred ütegei pedig kartácstűzzel tartóztatták fel az ellenséget. Ez alkalommal tizenhét löveg megsemmisült, illetőleg olasz kézre került. 2-án két hadosztályunknak hajnalban ellentámadásra kelt nyolc zászlóalja ugyan kezdetben helyenként visszaszorította az olaszokat, de újabb tömegtámadásra az ellentámadást végrehajtó csoport a Fajti hrib (keleti csúcsa) - Kostanjevica vonalába kényszerült vissza, amely vonal mögött az 1-én felriasztott 17. hadosztály gyülekezett. Az olaszok a Fajti hrib nyugati magaslatán és

tovább délre Kostanjevica előtt állapodtak meg. A Schenk-csoport mindkét napon öt hadosztállyal vívott elkeseredett küzdelemben védte meg állását; a 144-es magaslaton áttört olaszokat csak hosszú véres ellentámadással sikerült visszavetnie. A csoportot Boroevic a 24. Landsturm-dandárral és 2-án a 16. hadosztállyal erősítette meg. Utóbbiból a 2. ezredet Jamianotól keletre vetették tűzbe. Este a 64./IV. és 62./I. zászlóaljat a középső szakaszba, a 31. ezredet pedig a VII. hadtest balszárnyának támogatására rendelték.

2-án este Cadorna - a comeni fennsíkon elért siker után - a támadó műveletet beszüntette, de azután Aosta hercegének arra a javaslatára, hogy hadseregével a sikert kibővíthesse, mégis hozzájárult folytatásához. A VII. hadtestünk másnapra a 17. hadosztály és egyéb csapatok bevonásával, összesen húsz zászlóaljjal, ellentámadást készített elő; erről azonban 3-án az emberanyag kímélése érdekében lemondtak s azért is, mert József főherceg véleménye szerint célszerűbbnek látszott a Fajti hrib-Kostanjevica vonalában kiépített állás megvédése, mint a már nem létező 1. védővonal kérdéses visszafoglalása.

November 3- és 4-én az olasz 3. hadsereg, helyenkint még friss erők tűzbevetésével, különösen Hudilog- Lukatic környékén törekedett siker elérésére. 3-án a Fajti hrib keleti csúcsára váratlanul nagyobb erővel történt betörése válságos helyzetbe hozta a védőket. A közelben felvonuló 61./IV. zászlóalj azonban parancs nélkül azonnal előretört és a 28. hadosztály ottani csapataival és a 39-esek egy részének támogatásával az olaszokat kivetette az állásból s egyúttal 511 foglyot ejtett és 7 géppuskát zsákmányolt. Ezenfelül még súlyos, véres veszteséget is okozott nekik. Döntést hozó fegyvertényéért a 61./IV. zászlóalj parancsnoka, Roósz Péter százados a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét nyerte el. Fajti hrib-Hudilog vonalának védelmét este a 17. és a közben ide érkezett 14. hadosztály vette át; a szintén előrevitt 20. honvéd hadoszály hadseregtartalék maradt. 4-én az olaszok még megkísérelték a betörési zsák kibővítését Hudilogtól délre. Ezzel az estig tartó meddő erőfeszítésükkel ért azután véget az őszi csaták sorozata.

A csatában az olaszok a comeni fennsík északi részén értek el jelentős sikert, ahol arcvonalunk egy kb 4¹/₂ km-es sávban 2¹/₂-3 km-re benyomódott. Az eredményt 33.924 főnyi áldozat árán vívták ki. 5. hadseregünk kereken 28.000 főt vesztett. Ebből olasz adatok szerint 8929 fő jutott fogságba, 23 löveg, 9 aknavető és 42 géppuska került olasz kézre. A harcokban még tönkrement 66 löveg és 4 géppuska.

Végül is az 1916. évi nehéz őszi csatákban az olaszok ugyan a comeni fennsíkon némi területnyereséghez jutottak, de kitűzött céljukat még sem érték el. A harcászati részletsiker teljesen eltörpül azzal a hadászati eredménnyel szemben, amelyet a Monarchia akkori nehéz helyzetében 5. hadseregünk a fölényes ellenség megállításával elért.

Jogosan illeti meg az elismerés a magyar csapatokat, akik az őszi csatákban az Isonzo legveszélyesebb pontjain hihetetlenül szívós kitartással és a legnagyobb véráldozatok árán védték ki az ellenség legsúlyosabb támadásait. Az őszi csatákban kimagasló fegyvertényekért tizenöten nyerték el az arany vitézségi érmet.