Halomsorjan.hu

 

Bihari Diéta I. 57–60. old. Berettyóújfalu 1996

 

Karacs Zsigmond

BIHARI KUTATÁSOK

A HELYTÖRTÉNÉSZ SZEMÉVEL

 

Bihar számomra több mint egy kutatási téma, személyes ügy. A lelkem legmé­lyebb rejtekében megbúvó muzsikaszó, panaszosan sír fel ha rágondolok: „Most van a nap lemenőben”. A csodálatos emlékezetű Dutka Átkos máriaremetei háza minden zugával, berendezési tárgyával Biharra, Váradra emlékeztetett. E nóta ott ta­padt örökre hozzám, beleépülve váradi emlékeimbe. A hatvanas években újból megjelent visszaemlékezése Nagyváradról, Ady koráról a Holnap városa címmel. Természetesen felkerestem, sokszor, hiszen csak néhány utcával laktunk távolabb tőle, a Nagyrét mellett. Dedikációja legkedvesebb emlékeim közé tartozik: „Karacs Zsigmondnak, hagy őrizze az Ady és az én Váradom emlékét. 967 június Remete Dutka Ákos”. Beszélgetéseinkben ő az ifjúkorát, én eszmélő gyermekkorom keres­tem Váradon. Első szavaim, emlékeim kötnek a Pece-parthoz, a városhoz, a bihari tájhoz. A szőnyegbombázások után Földesre visszatérve kezembe kerítettem fogság­ban levő apukám könyvesládáját, s kivéve Magyarország térképét a bihari részeket kerestem. Az akkori élmények máig kísérik életemet, érzelmileg és kutatási szem­pontból is erősen kötődöm, sőt ha mondhatom meghatározóan, az időnként hét vár­megyével bővült Partiumhoz. Ma Budapesten lakom Kőbányán, ahol évről évre fel­elevenítik a Szent László hagyományokat, tavaly Tempfli József váradi római kato­likus püspök is megtisztelte a rendezvényt. Számomra is lehetővé vált bemutatni bi­hari, váradi könyvgyűjteményem elsősorban Szent Lászlóhoz kapcsolódó darabjait, több tárlóban elhelyezve a Pataky Művelődési Központ Könyvtárában. Sajnos a ha­tárontúli bihari részek helytörténeti jellegű kiadványainak beszerzését illetően eléggé rernénytelenek a lehetőségeim. A kutatások, legyenek azok egy településre, vagy egy megyére irányulók, nem köthetők zárt közigazgatási határokhoz, nemcsak azért, mert évszázadok folyamán ezek gyakran változtak, hanem mert kiszakíthatatlanok az országos folyamatokból, ahová az élet minden területén szorosan kötődnek. A helytörténet eredményei nélkül pedig nem egyszer légüres térben találnánk magun­kat a hazai történetírásban. De maradjunk csak egy szűkebb régióban, ahol lehető­ségünk adódik minden települést külön vizsgálni Az évszázadok folyamán egymás mellett élő falvak, városok esetében teljesen eltérő fejlődést látunk, történelmet is­merünk meg, a kétségtelen egymásra hatás ellenére. Érdemes ezeknek a kapcsolato­knak a vizsgálatára figyelmet fordítani.

Bihar megye Sárréti járása településeinek sokszínűsége meghatározta azok szo­rosabb, vagy lazább kapcsolatait. Különféle csoportokat állíthatunk össze, akár a birtokosokat, akár a lakosság társadalmi összetételét vesszük figyelembe. A népes­ség legkisebb történeti egysége a család, a családok élete, mozgása, egy település, egy járás, de az ország történetében sem hagyható figyelmen kívül. Az egykori bi­hari határszélen fekvő két szabolcsi település Földes és Sáp famíliáinak vizsgálatá­nál látjuk, hogy a családok nagyrésze Bihar megyével levő kapcsolatait századokon keresztül megtartotta ezek a migráció mellett főleg a közös birtoklásban mutat­koztak. Bihar vármegye utolsó 1847. évi a Sárréti járás birtokos és armalista neme­seit bemutató összeírását vizsgálva láthatjuk a földesi és sápi nemesség óriási érde­keltségét. Összesen 338 földesi és 40 sápi nemes bírt kisebb-nagyobb területeket az alábbi sárréti járásbeli településeken, illetve pusztákon: földesiek Bakonszegen 7, Pusztakovácsiban 3, Bajomban 254, Dancsházán 14, Sámsonban 22, Toldon 5, Szentkozmán 1, Andaházán 13 és Váncsodon 19, sápiak pedig Bajomban 4, Dancsházán 9 és Berettyószentmártonban 27. Osváth Pál úgy tűnik ezt az összeírást használta a Sárréti járásról szóló kitűnő munkájában, erre a jelenségre azonban nem figyelt fel. Ha az átköltözéseket is figyelembe vesszük, még további személyeket találunk és más településen is elvétve, mint Kaba, Újfalu, Rábé, Szerep, Torda, Debrecen, Csiff, Derecske. Ugyanakkor Sápon és Földesen alig közelíti meg a hu­szat a bihari településeken lakó birtokosok száma, ezek legnagyobb része is a Váncsodon lakó Parlagi örökösökből adódik, akik a földesiek kezén levő Mező­szentmiklós pusztán bírnak.

Ha nem érjük be pusztán a statisztikai adatokkal, az összeírások általában ne­vesíthetők, a helytörténetet írók a megjelent munkák tanúsága szerint ennél mé­lyebbre ritkán merészkednek, nem tárják fel a családi kapcsolatokat, ezek hiánya pedig nem egyszer tévútra vezet. Minden bizonnyal szerepe van ebben az elmúlt évtizedekben belénknevelt rossz beidegződésnek, pedig mélyen igaz az amit Vajay Szabolcs a magyar johannitákat bemutató munkájának előszavában olvashatunk: „A genealógia nagyon is demokratikus tudomány. Minden családnak a föld kerekén van története, akár főnemesi palotában, akár nemesi kúriában, polgári házban, vagy jobbágykunyhóban éltek is elődei. Korunkban mind többen kutatják eleiknek sorsát, tulajdon leszármazásukat, tekintet nélkül arra, hány nemzedéken át is lehet követni családfájukat. Mert ha Ádám és Éva most az első emberpár, miként az Ó-Testamentum mondja, úgy fajra, nemre és rangra való tekintet nélkül mind­nyájan tőlük származunk és családtörténetünk ellenőrizhetetlenül bár, mindenképpen az évezredek homályába nyúlik vissza. Hol hát a különbség közöttünk?”

Úgy hiszem, kis eltéréssel ezzel a materialista alapon állók is minden mellék­gondolat nélkül egyetérthetnek. Esetünkben amúgy is a helytörténetírásban való hasznosítása áll előtérben a családtörténetnek, hiszen egyetlen leszármazási tábla szövevényes családi kapcsolatokra és birtokviszonyokra adhat magyarázatot. Ha csak végigtekintünk a Parlagi családfán (leányági leszármazottaival bővítve), meg­ismerhetjük a XVIII-XIX. századi váncsodi és mezőszentmiklósi birtokosoknak egy részét, s jogcímét ottani jószágaiknak. Még ha ezeknek az adatoknak felkutatása sok energiánkba kerül, akkor is megéri a fáradtságot hiszen nélkülözhetetlen településtörténeti adatok tárulnak fel előttünk. Mátyás király ajtónálló mestere Par­lagi György 1465. június 23-án jutott adomány folytán részbirtokokhoz Földesen és Mezőszentmiklóson. Az 1607-ben Földesen élő utódjának Györgynek a fia László feleségül vette Váncsodi Dorottyát, kinek leánya Margit Fodor Jánosné lett, általa a Fodor, két lányunokája révén a Domokos és a Fónyad família lett bir­tokos. Fia László ágán a Csapó, Farkas, Zsidai, Gönczi, Budaházi, Eötvös, Dob­rai, Tóth, Hodosi, Porubszki és egy másik Tóth família jutott birtokhoz Váncsodon és Mezőszentmiklóson. Váncsod amit 1692-ben feltehetően lakatlansága miatt nem írtak össze, úgy tűnik éppen a Parlagi örökösök megtelepedése által válhatott újra lakott hellyé.

A fenti famíliák közül a Fodor ágon levők régi bihari családok, míg a Hodosi Pozsony, a Farkas Szabolcs, a Tóth Ung megyei, a többiek Zemplén megyéből ke­rültek ide, főleg a Csapó ágon lévők. Rajtuk kívül még sok família élt és birtokolt kisebb-nagyobb jószágot Váncsodon, közöttük a Szűcs, Balogh és Szilágyi családok, kiknek szintén voltak földesi hajtásai. A földesi Szilágyiak nemességét azonban Szabolcs vármegye később nem ismerte el, pedig az 1701-ben címeres nemeslevelet nyert család földesi ágának Bajomban is voltak fekvőségei, a váncsodi ág irigység­ből éppen e miatt nem adta át az igazoláshoz nélkülözhetetlen iratokat. A váncso­diak egy része eléggé hírhedt volt erőszakosságáról, amint jobbágyaik panaszlevelei tanúsítják, sőt egy Nemes nevű kisnemest is jobbágynak akartak kényszeríteni a Fodorok és a Parlagiak.

Más sors jutott Tordának. 1692-ben nemes lakosokkal írták össze, de hamaro­san a Királyi Kamara kezelésébe jutott. Az 1768. évi urbárium nem ismer közöttük nemesi kiváltsággal bírót. Másfél évtized múltán már öt, 1847-ben pedig húsz ne­mest találunk közöttük. Néhány kivétellel nem beköltözöttekről van szó, hanem először a Szőke, majd a Harmati családnak sikerült a nemességigazolási pert meg­nyerni, több-kevesebb sikerrel mások is követték a példájukat. A Diószegről jött Barcsa István éppen bíró volt 1768-ban, utódait Tetétlenen találjuk a nemesek kö­zött, e családból való Barcsa János a történetíró debreceni kollégiumi professzor. Száva, Kiss, Győri, Serdült, Csordás, Ökrös, Kóti, Jenei famíliák kísérelték még meg a feudális kötöttségek korlátait áttörni, ha nem is járt mind sikerrel irataik nélkülözhetetlen forrást jelentenek számunkra. E vidék nemes famíliáinak többsége nehezen megtartott kiváltságaik ellenére, amikkel igazán élni sem volt lehetőségük, életmódjukban, életkörülményeikben alig különböztek a nevükben is parasztoknak hívott lakosságtól, dokumentumaik révén azonban eredményesebben vizsgálhatók.

A Tordán lakó Szőke famíliának 1609-ből már adománylevele volt Dancsházára Bá­thori Gábortól. 1623-ban dancsházi előnévvel címeres nemeslevelet kaptak Bethlen Gábortól, majd már a Földesen lakóknak 1637-ben II. Ferdinánd adományozott cí­meres nemeslevelet, melyet a következő évben Szabolcs vármegye hirdetett ki. 1726-ban még Földesen igazolta magát Ferenc az 1623. évi armalissal, ám Tordára költözve fiainak csak a század végére sikerült személyes szabadságukat biztosítani. Ekkor már a család több sárréti faluba szétszóródott, Debrecenben és Szoboszlón is élnek, visszatértek Földesre is. A földesi Szőke Imre az I. világháborúban olasz fogságba esett, feljegyezte azokat a táborokat, ahol fogva tartották, végül Asinara szigetéről szabadult, ahonnan néhány képet és a tábor szükségpénzeit hazahozta. A csóti leszerelő táborból hazairányították a még román megszállás alatti Földesre. Meg sem melegedhetett, máris többedmagával előbb a brassói fellegvárba, majd a barcarozsnyói táborba internálták a románok. Fia, ifjabb Szőke Imre kétszer került ki hosszabb időre az orosz frontra a második világháborúban, hazaküldött levelei­ben beszámolt az ott készített fényképfelvételeiről. Szovjet hadifogságból hazatérve Bakonszegre nősült, s már halála után ott sikerült megtalálni mintegy 120 képét. E képek dokumentumértéke vitathatatlan, bemutatja a katonák mindennapi életét, baráti viszonyukat az ukrán lakossággal, de ott látjuk a szerencsétlenül járt kormányzó­helyettes repülőgépének a roncsait is. Remélhetőleg sikerül közkinccsé tenni őket.

A bihari kutatások sok meglepetéssel szolgálnak. Székelyhíd várát az uraival elégedetlen magyar parasztokkal foglaltatta el a török. A Földesen birtokos Szénási Mátyás Ferenc fia egy ideig a váradi törökök között lakott és hitegetéseik által át­tért a vallásukra, majd növekedve testében, lelkében vissza kívánt térni elhagyott hitére, olvashatjuk Apafi Mihály fejedelem védlevelében. Az esetet Jókai Mór is feldolgozta a Török világ Magyarországon című regényében, szinte történeti hűség­gel, mégis míg ez oklevélre rá nem bukkantam az egyik családnál, a Jókai iroda­lom költöttnek vélte a személyt és a cselekményt is. Irodalmunk, művelődéstörténe­tünk nagyjairól, családjukról találhatunk fontos adatokat. Bessenyei György néhány levele és végrendelete tárulkozik ki előttünk. Szentjóbi Szabó László és családja, vagy az irodalom grófja Kuthy Lajos családjának nemesi igazolásait vehetjük kézbe. Derecskére került a Kócsi Patkó család, s ott született a kétszáz éves ma­gyar színművészet első meghatározó alakjainak egyike, Kócsi Patkó János, bepil­lanthatunk famíliája történetébe. Az iratok melletti tanúvallatási jegyzőkönyvek, a legtöbbször nem nemes tanúk életéről is sokat árulkodnak. Remélhetőleg sikerült felhívnom a figyelmet a családtönéneti kutatások fontosságára a helytörténetírásban.